A Gán Éden az a hely, ahová a Tóra szerint az Örökkévaló megteremtette az első emberpárt, majd ahonnan parancsának megtagadása után száműzte őket. A kert és az emberiség onnan való száműzetésének története nemcsak a zsidó hagyomány, hanem vitathatatlanul az egész nyugati civilizáció számára alapvető fontosságú, hiszen olyan esszenciális fogalomköröket érint, mint a jó és a rossz, az engedelmesség és a lázadás, az emberi élet célja, a szexualitás, a paradicsom és még sok más témát.
Az elbeszélés a Teremtés könyvének második fejezetében kezdődik, a világ teremtése után. Az Örökkévaló egy kertet ültet, amelyben helyet kap „minden fa, ami tetszett a szemnek és táplálékul szolgált”, és amely lehetővé teszi az első embereknek, hogy erőfeszítés nélkül táplálkozzanak. A kert közepén áll az Élet Fája és a Jó és a Rossz Tudás Fája.
Isten ezután egy embert teremt, aki a kertben lakik, azzal a feladattal, hogy megművelje és megőrizze azt, továbbá megparancsolja, hogy az ember a kert bármelyik fájáról ehet, kivéve a tudás fáját. Figyelmezteti, hogy a parancs megszegését halál követi. Isten ezután mély álomba ejti az embert, hogy az oldalából egy nőt formálhasson, aki később az Éva nevet kapja. Nem sokkal később egy kígyó azt mondja Évának, hogy nem éri büntetés, ha eszik a fáról, és ő így is tesz, gyümölcsöt adva férjének is, aki szintén eszik. Isten ezután mindkettőjüket száműzi a kertből, és kerubokat és tüzes kardot állít, hogy őrizzék az Élet fájához vezető utat.
Kép: pinterest
Az Édenkertet az egész héber Bibliában csak két alkalommal említik, mindkettőt a próféták könyveiben, és mindkét esetben a pusztaság ellentétének metaforájaként. Más hitbeli hagyományokhoz hasonlóan a judaizmus is a kertet egyszerre tekinti szó szerinti helynek és a mennyország vagy a paradicsom eufemizmusának. A héber pardes szó, amely az angol „paradise” szóval rokon, szó szerint gyümölcsöst jelent, visszautalva erre az ősi kertre. Bár az Éden volt az eredeti paradicsom, a lelkek halál utáni vágyott helyeként is szerepel. A kél molé ráhámim emlékimádság kifejezetten kéri, hogy az Édenkert legyen az elhunyt lélek nyugvóhelye.
A Talmud rabbijai az Édenkertet két különböző értelemben említik: egyrészt, mint földi fizikai helyet, amely földrajzilag pontosan meghatározható, másrészt mint tisztán spirituális valóságot. A Sábát traktátusban (119b) Rés Lákis azt tanítja, hogy aki teljes erejéből „áment” mond valaki más áldására, az megnyitja az Édenkert kapuját. Az Eruvin traktátusban (19a) azonban a kert bejáratának helyéről spekulál, azt állítva, hogy ha a kert Izraelben van, akkor a bejárata Beit She'anban van; ha Arábiában, akkor Beit Garemben; ha pedig Babilónia folyói között, akkor Dumsekaninban.
A gondolat, miszerint az Éden egy valóban létező hely, felveti a kérdést, hogy hol is van. A Tóra ad némi támpontot: leír egy folyót, amely Édenből ered, és négy forrásvidékre oszlik: Pishon, Gichon, Hidekel és P'rat. Az utóbbi kettőt általában a Tigrisnek és az Eufrátesznek tekintik, de a másik kettő vitatott, egyesek szerint az egyik a Nílus, mások szerint az Indus vagy a Gangesz. Akárhogy is, nincs egyetlen olyan forrás, amelyből e négy folyó valamelyike eredne, ami egyesek szerint arra enged következtetni, hogy a kert a valóság egy magasabb síkján létezik, amelyet az emberi tudat nem képes érzékelni.
A kabbalisztikus irodalom is foglalkozik az Édenkert két jelentése közötti különbséggel, és értelmezése szerint egy felső (vagy spirituális) kertről és egy alsó (vagy anyagi) kertről beszélhetünk. Az Édenből áradó folyóról és négy ágáról azt mondják, hogy megfelelnek a különböző szefirótoknak, azoknak az emanációknak vagy csatornáknak, amelyeken keresztül az isteni energia megnyilvánul a világban. A Zohár szerint a Machpéla-barlang, ahol a pátriárkák vannak eltemetve, az Édenkert ajtaja.
The Garden of Eden with the Fall of Man (1609)
David Cooper rabbi a „God Is a Verb” (Az Isten egy ige) című könyvében a kertről szóló elbeszélés kabbalisztikus olvasatát mutatja be. A Tudás fájáról való evés előtt a fizikai világegyetem nem létezett, mert nem volt elkülönülés – minden egy volt, beleértve Ádámot és Évát, akik egy androgün halhatatlan lény voltak. Miután Ádám és Éva evett a tiltott gyümölcsből, a Tóra azt mondja, hogy „mindkettőjüknek megnyílt a szeme” (1Mózes 3:7), ami Cooper szerint arra utal, hogy egy új tudatosság született, amelyben a férfi és a nő különállónak látja magát, bőrbe öltözve, meztelenségük tudatában, és minden élőlényhez hasonlóan halálra ítélve. Ez az Örökkévaló ígéretének beteljesülése, miszerint a tudás fájáról való evés halálhoz vezet. Ezt az újfajta tudatosságot tekinthetjük az emberi történelem kezdetének.
A My Jewish Learning cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla
