Mit üzennek a csillagok szukotkor?
Ha szukotkor leülünk az ünnepi sátorban, és felnézünk, a réseken át akár az éjszakai égbolt csillagait is megpillanthatjuk. Mit üzenhet nekünk mindez az ünnepi időszakban? Talán azt, hogy időnként érdemes kilépnünk a megszokott kereteink közül, magasabbra tekintenünk, és olyan célt kitűznünk magunk elé, amely felé valóban szeretnénk haladni.
A Misna egy érdekes kérdést tesz fel az ünnepi sátorral kapcsolatban: vajon kóser-e az a szuká, amelynek tetején, a sz’háhon keresztül nem lehet látni a csillagokat? Bét Sámáj szerint nem, Bét Hillel szerint azonban igen. A kérdés első látásra technikai részletnek tűnhet, a szuká jelentéséről szóló egyik tanítás szerint azonban ennél jóval többről van szó.
A csillagok ugyanis nemcsak az égbolton léteznek. Meg kell tanulnunk meglátni őket önmagunkban is.
A Talmud egyik ismert magyarázata szerint a „sokakat igazságra vezetők fénylenek, mint a csillagok” versben szereplő csillagok a kisgyermekeket tanító emberekre is utalhatnak. A csillag távolról aprónak látszik, valójában azonban hatalmas égitest. Ehhez hasonlóan könnyű alábecsülni annak jelentőségét, aki a legkisebb gyermekeket tanítja az ábécé első betűire, miközben az egész későbbi tudás és a közösség jövője is az ilyen munkára épülhet.
Ez a gondolat mindannyiunkra érvényes. Gyakran mi magunk sem látjuk pontosan, mekkora lehetőség rejlik bennünk. A szuká azonban arra emlékeztet, hogy érdemes komolyan venni saját képességeinket, céljainkat és azt a lehetőséget, hogy többé, jobbá, teljesebbé váljunk annál, ahol éppen tartunk.
A szuká formája is hordozhat szimbolikus jelentést. A halahai követelmények szerint már két teljes fal és a harmadik fal egy része is elegendő lehet a szukkához. Egyes magyarázatok ezt egy öleléshez hasonlítják: mintha a szukká az isteni ölelés képét hordozná.
Szukkot idején ezért nem csupán egy ideiglenes építménybe költözünk ki. Az ünnep azt is üzeni, hogy van helyünk a világban, és hogy kapcsolatot teremthetünk azzal, ami nálunk nagyobb. A szuká egyszerre törékeny és védelmet adó tér: falai nem választanak el teljesen a külvilágtól, teteje pedig éppen annyira nyitott, hogy láthatóvá váljon az ég, és vele együtt a csillagok.
A zsidó hagyományban a szuká tetején keresztül érkező fénynek is többféle értelmezése van. Rási szerint a „nap sugarai” – kohvé háhámá – azok a fénysugarak, amelyeknek be kell jutniuk a sátorba. Ez a magyarázat a mindennapi életünkbe érkező isteni fény képét idézheti fel.
Maimonidész ezzel szemben a kifejezést a ragyogó csillagokra vonatkoztatja: olyan csillagokra, amelyek akár a nappali égbolton is láthatók.
A két értelmezés különböző irányba vezeti a figyelmet. Az egyik azt hangsúlyozza, ami beérkezik a szukába: a fényt, amelyet befogadunk. A másik arra hív, hogy nézzünk túl a szukkán, és vegyük észre azt, ami a mindennapi világ felszíne mögött van.
A sátor teteje így szimbolikus határvonallá válik a látható és a láthatatlan, a hétköznapi és a magasabb rendű között.
A Jom Kipurig vezető napok a számvetésről, a megtérésről és a változás lehetőségéről szólnak. Szukot pedig mintha azt kérdezné: mihez kezdünk mindazzal, amit felismertünk? A hagyomány szerint a cél nem az, hogy egy pillanatra magasabb lelki állapotba kerüljünk, majd visszatérjünk ugyanoda, ahol korábban voltunk. A felismeréseket valahogyan be kell építeni a mindennapi életbe. Ehhez pedig szükség van valamire, amit gyakran éppen a hétköznapok sodrásában veszítünk szem elől: a jövő képére.
A Talmud a bén szorér umore, a lázadó fiú történetével kapcsolatban is felveti a kérdést: miért olyan súlyos az a helyzet, amikor valaki képtelen a helyes útra térni? A klasszikus magyarázatok egyik gondolata szerint az embernek szüksége van egy célra, amely felé elindulhat. Ha nincs elképzelése arról, hogy mivé szeretne válni, könnyen teljesen a pillanat rabjává válik. A csillagok éppen ezért fontosak: irányt adnak a tekintetnek.
Ábrahámhoz intézett első isteni felszólítások egyike a Leh lehá – „Menj el”, „Indulj el”. A hagyomány ezt nemcsak fizikai útra hívásként értelmezi, hanem belső útként is: indulj el önmagad felé, lépj tovább, ne maradj ugyanott. A zsidó gondolkodásban a fejlődés ezért nem egyszeri állapot, hanem folyamat. Nem az a kérdés, hogy hol tartunk ma, hanem az is, hogy merre szeretnénk eljutni.
Szukot ebben az értelemben is az úton levés ünnepe is. Elhagyjuk a megszokott otthonunkat, és néhány napra egy ideiglenes lakóhelyre költözünk. Más környezetben étkezünk, beszélgetünk, ünneplünk. Felfelé nézünk, miközben körülöttünk minden egy kicsit egyszerűbbé és nyitottabbá válik.
A csillagok azonban önmagukban még nem változtatják meg az életünket. Az ünnep egyik fontos kérdése éppen ezért az: hogyan lehet a nagy elképzeléseket összekapcsolni a mindennapok valóságával?
A szukába nem ömlik be korlátlanul a fény. A sátornak árnyékot is kell adnia. A hagyomány szerint a túl sok napsütés ugyanúgy problémát jelenthet, mint a túl kevés: Szükségünk van arra, hogy legyen előttünk egy magasabb cél, de arra is, hogy ezt a célt képesek legyünk apró, konkrét lépésekre lefordítani.
Lehet valaki előtt nagy spirituális vagy személyes cél, de a cél önmagában kevés. Szükség van akaratra, kitartásra és arra a belső meggyőződésre is, hogy érdemes elindulni felé. A szuká ezért nem egyszerűen arra tanít, hogy nézzünk fel, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy amit odafent meglátunk, abból valamit hozzunk vissza a földre.
A napoknak, amiknek épp a közepén vagyunk, az egyik legszebb üzenete talán éppen ez: ne becsüljük alá sem önmagunkat, sem azt, amivé válhatunk. A csillagok távolinak tűnnek, mégis évezredek óta ott vannak az ember tekintetének magasában. Szukot arra emlékeztet, hogy a hétköznapok világában se veszítsük el a képességet a magasabbra tekintésre.
A cikk Shira Smiles, a Naaleh.com oldalon elérhető tanítása alapján készült.
Illusztráció: Oscar Sánchez / Pexels
Zucker-Kertész Lilla
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
