Villányi András: Egykorvolt rabbiképző, avagy Scheiber Sándor emlékezete III. rész
Kordokumentumnak tekinthető adalékokat ad közre Villányi András fotográfus az OR-ZSE jogelőd intézményéről, a Rabbiképző Intézetről, s annak ikonikus vezetőjéről, Scheiber professzorról szóló sorozatában. Visszaemlékezését több részletben közöljük. Az I. részt ITT, míg a II. részt ITT olvashatják. Most a III., befejező részt adjuk közre, s egyúttal köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta értékes visszaemlékezéseit és fotóit!
A szombat reggeli istentiszteleteket követő kiddusok különlegessége az volt, hogy az asztalfőn ülő Scheiber professzor mellett a világ minden tájáról ültek a barátai és más szombati vendégek. Én az asztal túlsó végén ültem, általában Tóth Emil főkántor, Kármán Gyuri, a kiváló orgonista és Markovics Tibor társaságában, mert jó barátságban voltunk. Csuló, vagyis Berger István is köztünk ült, olykor Landi is (Landeszman Gyuri). A szeminaristák egy másik asztalnál ültek. Mi is beszélgettünk, de figyeltük Scheiberék beszélgetését, mert abból tanulni lehetett. Olyan információkat kaptunk az akkori világ dolgairól, az irodalomról, a tudományos kutatásokról és a nyugati világ életéről, amit máshonnan – például a rádióból vagy az újságokból – soha nem tudhattunk meg.
A szeminárium könyvtárban dolgozott dr. Szécsi József, végtelen rendes ember, akit talán barátomnak is tarthatok. Vele különösen felemelő érzés volt találkozni és beszélgetni, akár a vallásokról, akár az egyházi zenéről. Bécsben, amikor a Goldmark-kórus a Hofburgban énekelt, még húga is besegített, mint szólista. Később a fotókiállításaimról több tv-riportot készített velem a Duna Televíziónak. Feleki Rezső főkántor úr „tiszteletbeli zsidóvá” nyilvánította őt. Egyébként Feleki Rezsőt Scheiber Sándor még 1953-ban kérte fel a zsinagóga kántorának, s hivatását egészen a haláláig, 1981-ig ellátta. Ő a második világháború után a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolán énektanárként tanított fiatal énekeseket, egyik leghíresebb tanítványa talán Kelen Péter volt. Az ötvenes években a tehetséges fiatalokat, akik különböző okok miatt nem tanulhattak, ingyen tanította, többek között Berczelly István operaénekest is, aki később Kossuth-díjat és Liszt Ferenc-díjat is kapott. Az Új Élet 1971. januári száma a 70 éves Feleki Rezső operaénekes, kántor és tanár üdvözléseként idézi Scheiber Sándor főrabbi szavait:
„Mi az, ami annyira megkap bennünket? Magával ragadó hangod, előadásod? Az is. De nemcsak ez, hanem a méltóság, amellyel feladatod ellátod. A tartás, a hivatástudat, a komolyság, amely hódít, mielőtt megszólalnál.”
Feleki Rezső azt mondta, hogy napi két órát gyakorol még 80 évesen is, hogy hibátlanul láthassa el péntek esti és a szombat délelőtti kántori teendőit. Emlékszem arra is, amikor elmesélte: a zsidó dallamok drámaiságát úgy éri el, hogy az éneklést mol hangnemben kezdi és dúrban fejezi be. Tóth Emil főkántor barátomtól is ezt hallottam, aki Felekinél is tanult. Jom kipurkor a Kol Nidre ismétlésénél mindig egy fél hanggal feljebb kezdte az éneklést.
Még nem beszéltem Ádám Emilről, a kántorok tanáráról, aki Scheiber segítségével létrehozta az Goldmark-kórust, vagyis az Ádám-kórust. Ő tanította Tóth Emil és Fekete László kántorokat. Így ők lettek a nagy kántor generáció utolsó tagjai, akik a közép-európai askenázi dallamokat mutattatták be. Ádám Emil tanár úr volt Magyarországon a háború utáni zsidó egyházi zene egyik legnagyobb egyénisége és tanára. Feldolgozta és a Goldmark-kórussal bemutatta a francia Namburg kántor által megtalált, a XV-XVI. századi itáliai Salamon Rossi kántor összegyűjtött dallamait. A kórus vezetését a lánya, Ádám Mária vette át, és ő vezeti jelenleg is – műsorukban a mai napig szerepelnek az édesapja által feldolgozott számok. Scheiber javaslatára 1978-ban a Goldmark-kórussal megjelent egy hanglemez, azon szerepel a híres Báruch hágever is. Ez azért különösen fontos, mert ez a zsidó zene történetének egyik legkorábbi, sőt talán legkorábbi lejegyzett dallamemléke. A XII. század elején Obadja írta le neumákkal, vagyis a középkori keresztény zenei írásból ismert jelekkel.
Scheibertől hallottam először az Asmodáj-legendáról, amelyet a jeruzsálemi talmud és a régi midrások nem említenek, csak a babilóniai talmudban találjuk meg. Ennek a démonológiai történetnek a fő alakja Asmodáj, akit a talmudi hagyomány a démonok királyának nevez. A történet Salamon templomépítéséhez kapcsolódik: a király a jeruzsálemi Szentély építéséhez nem használhatott vasból készült szerszámokat a kövek megmunkálására, ezért Salamon fel akarta kutatni a „sámírt”, azt a titokzatos lényt, akinek a hollétét csak Amodáj ismerte. Nem írom le az egész Asmodáj-legendát, az internetet találnak róla irodalmat.
A szeminárium hallgatói nagyon jó társaságot alkottak: ott volt Kertész István, Schönberger András (Schönbi), Polnauer Sándor (Patona), Deutsch Laci, Deutsch Robi (Jidu). A beceneveket Scheiber adta. Emlékszem két moszkvai növendékre, Adolf Sajevics és egy Szása nevűre. Adolf Sajevics mindig sok könyvet vitt magával haza, mert a Szovjetunióban ezek nem voltak fellelhetők. De a magyar-szovjet határon hazafelé egy részét mindig elvették tőle, mint veszélyes iratokat, könyveket. A külföldiek közül a legszorgalmasabb Daniel Mayer volt, később azt írták róla, hogy a cseh hatalmi szervezet beszervezte, állását így kénytelen volt ott hagyni. Úgy tudom, hogy Izraelben él és tanít, de volt NDK-ból és Rigából is rabbinövendék.
Scheiber nem szerette volna, ha tanítványai szakbarbárok lesznek, többször megkérdezte tőlük, mikor voltak színházban és mit láttak, majd az előadást elmeséltette velük. Dr. Szemere Samuval, a korszak neves filozófusával megbeszélte, hogy tartson előadásokat Shakespesre drámáiról. A Díszterem ilyenkor zsúfolásig megtelt hallgatókkal, köztük Scheiber is ott ült.
Ha közölünk valakinek problémája volt, megkérdeztük Scheibert. Nem mondta meg, hogy mit csináljunk, csak irányított a probléma megoldására. Egyszerre tanított minket a szavaival és az egyéniségével. Sokszor fotóztam őt a rabbiszemináriumban, láttam az előadásra szánt kéziratait, amelyen be volt jelölve, hogy mikor kell hangsúlyozni vagy levegőt venni. Minden beszéde tudományos és irodalmi alapossággal elkészített mű volt, egy-egy tanítással, irodalmi idézettel kiegészítve.
A 33. születésnapomon megjelentek barátaim a XIII. kerületi lakásomban: fiatal rabbik, kántorok, rabbinövendékek, Tóth Emil barátom főzött. Eljött Orosz István, az operettszínház karnagya, Varga László történész, aki később a Országos Levéltár igazgatója lett és megjelent Scheiber Sándor professzor úr is, akinek nagyon örültünk. Másnap Orosz István barátom felhívott és azt mondta: ilyen közvetlen és értelmes társaságban még nem volt. Scheiber sokszor beszélt Majse Weisz ortodox főrabbival, akit nagyon tisztelt, felnézett rá, szent embernek tartotta. Halálakor a rabbinövendékekkel kiment a temetőbe a taharjához, a mosdatáshoz és Scheiber ragaszkodott hozzá, hogy egyik lábára ő húzhasson fel fehér zoknit, mert ez micva (jótétemény).
Győrből 1973-ban kerültem Pestre, attól fogva a rabbiképzőben jártam péntek esténként, szombat délelőttönként és minden ünnepen. Zsidó ünnepekkor soha nem dolgoztam, ez így volt Győrben is, de a ma napig is így van. A mai Pannónia utcában laktam, és észrevettem, hogy már nem köszön a házfelügyelő. Megkérdeztem tőle, hogy mi a probléma velem. Nagy nehezen elmondta, hogy milyen szervek kérdezősködnek utánam. Ez ment egészen 1984-ig, és amikor Nyugat-Németországból, egy fotókiállításomról hazajöttünk, már nem is engedtek be a munkahelyemre, abba a kutatóintézetbe, ahol addig dolgoztam. Ez nagyon megviselt. Később tudtam meg, hogy miattam kiket rendeltek be a hatóságok, köztül volt Scheiber professzor úr is, aki rá egy évre, 1985. március 3-án, 71 éves korában meghalt.
Hogy ki volt ő nekem és nekünk? A kisugárzása olyan volt, mint egy csodarabbié. Szerény ember volt, gyakran mondogatta: „világhírű tudós akartam lenni és lettem egy világhírű sádchen” (házasságközvetítő – a szerk.). Úgy tartotta, hogy ő nem nagy tudós, csak egyedül maradt, mert akik nála különbek voltak, azok a deportálásból nem jöttek vissza. Az erőit az vonta el a tudósi munkától, mert egy tragikus korszakban neki kellett újjáépíteni a rabbiképzőt, oktatni, tudományt szervezni, szerkeszteni, korrigálni, levelezni. Így lett az 1944 utáni magyarországi zsidó tudományos, szellemi, kulturális és vallási élet vezetője. A puszta létével, személyiségével reprezentálta az egész magyar-zsidó tudományos intézményrendszert.
S hogy mit adott nekünk az a kor, amiben éltünk? Mit nyújtanak ezek az emlékek, életképek és maguk a megőrzött fotók? A különböző élethelyzetek, a romokként egzisztáló monumentumok – zsinagógák, sírok – ma már csak „képként”, vagyis a múlt emlékképeiként léteznek. Ezért késztetnek minket arra, hogy az emlékek mögé lássunk. De az emlékképek mégiscsak az Írásról beszélnek, hiszen minden látvány mögött az értelmet keressük. Látni annyit jelent, mint értelmezni – akár a valóságot, akár a valóságról fennmaradt képeket.
Szöveg és fotók: Villányi András
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
Mi van, ha magunkon nevetünk? – Réz András az UNSEREINER-ről
