Megbocsátani egymásnak akkor kell, amikor már lehet – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent napja ma délután 15 óra 35 perckor köszönt be, a királynő holnap kora este 16 óra 45 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a Vájisláh (Mózes 1. 32:4–36:43.) hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

Megbocsátani egymásnak akkor kell, amikor már lehet: eljutni a sírás kegyelméhez

Őszintén megbocsátani nem lehet azért, mert haragudni nem szép dolog, nem lehet szentimentális elvárásoknak engedve. A megbocsátás munka, önismeret, idő és kegyelem ritka harmóniája. Önmagunkká kell lenni, fel kell szabadulni, fel kell nőni hozzá és ez nem megy konfliktusok nélkül.

Jákobról és Ézsauról mind tudjuk, hogy egyszerre voltak elhanyagolt és túlféltett gyerekek, akik érzelmi nehézségeikért nem azokra haragudtak, akik okozták ezeket, hanem egymásra. A harag pedig, a kölcsönös gyűlölködés mindig megtermeli előbb-utóbb önmaga okát visszamenőleg. Ézsaunak és Jákobnak is lett bőven oka haragudni egymásra.

Jákob otthonülő, félszeg és kissé sunyi gyerekből felelős felnőtt és családapa lett, önálló, felelős férfi, aki a hetiszakasz elején szembenéz Isten angyalával és helytáll vele szemben. Csalásáért azzal büntetik, amit elkövetett, ahogy ő átverte apját, amikor Ézsaunak adta ki magát, úgy csapja be Lábán őt Leával Ráhel helyett (Lea el nem beszélt szenvedéséről többet kéne írni). Ami hiányzott belőle, amit irigyelt Ézsautól, a bátorsága, a határozottsága, az, hogy a külvilágban képes elboldogulni, ma már az övé. Elgörgette a nagy követ a kútról, bizonyította fizikai erejét, állóképességét, munkabírását, szívós türelmét, sunyisága taktikus ravaszsággá változott. Önvédelmi eszköz valódi csalók ellen immár, nem pedig mások kiszolgáltatottságának kihasználása. Ismeri immár Istent, akit addig, amíg nem érkezett meg élete mélypontjaira, nem ismert. A mélységes egzisztenciális magányban szólította őt először. Tudja, ki ő, és nem akar többé Ézsau lenni. Nem Jákob, követő, hanem az Istennel szembenéző Izráel. Amíg még nem kell az, ami a másiké, amíg még ő és nem önmagunk szeretnénk lenni, amíg nem tisztáztuk a hozzá és önmagunkhoz fűződő viszonyunkat, addig a megbocsátás elbábozása csak a minket összekapcsoló hazugságok hálóját kuszálja még jobban össze. Alárendelten, önmagunkban bizonytalanul, belső béke, kritikus önismeret nélkül, a viszonyok valódi, gyökeres megváltozása nem lehet és nem is érdemes megbocsátanunk egymásnak.

Ézsau nem tudta megfogalmazni, mi hiányzott neki, mi volt az az áldás, amelynek az értékét mindaddig, amíg el nem vették tőle, nem mérte fel, mert nem értette. A szeretet anyai oldalát nem kapta meg Rebekától, vademberré vált, ha Jákob túlzottan erőtlen volt, Ézsau viszont elviselhetetlenül és mérgezően maszkulin, szangvinikus vadember. Aki 400 emberével érkezik Jákob elé, lemeccselni a 20 évvel ezelőtt történteket, de aztán, talán őt saját magát is meglepve, öccse látványától erőt vesz rajta a sírás. Engedi végre legyőzni magát az érzelmei által. Ő is készen áll. Mindketten bepótolták, amit elhanyagoltak bennük, az eltelt idő tapasztalatai, a saját önnevelésük munkája és az alkalom kivételes együttállása megengedi a megbocsátást, és, persze, a korrekt elszámolás is kell hozzá: Jákob azt mondja, vedd áldásomat és Ézsau visszaveszi, ami az övé. Bennük békülnek ki a szüleik is, a megbocsátás ereje visszamenőleg is megváltoztathatja valamelyest a világot, nem írhatja át a múltat, de megszelidítheti. Jákob és Ézsau elhanyagolt gyerekekből egymás és önmaguk apjává és anyjává váltak végül. A megbocsátás egyszerre nyit perspektívát a múlt és a jövő irányába.

Jákob nyíltan ki mer állni önmagáért, szembenéz Lábánnal, az angyallal és Ézsauval. Ézsau sír. Nincsennél nagyobb győzelem.

Jó szombatot kívánunk!