A két világháború közötti magyar sajtó egyik legkiemelkedőbb alakja, az 1906. július 9-én született Bálint György mindössze 36 éves volt, amikor 1942-ben az oroszországi munkaszolgálata alatt meghalt. De pontosabb így fogalmazni: a halálba hajszolták. Bűne az volt, hogy zsidónak született. És nem segített rajta vértelen fegyvere: a toll.
Radnóti Miklós az Ötödik ecloga című, 1942-ben írt költeményét Bálint Györgynek ajánlotta, s ma is szívszorító belegondolni, hogy röviddel később már a költő is halott. Két sort idézünk belőle:
„Eltünt, – koppan a hír.
És dobban, dermed a szív bent."
A mi szívünk is megdermed, ha az évszámokra nézünk: igen, Radnóti csak 33, míg a barátja 36 éves ekkor. A költő nagon jól tudja, hogy az efumesztikusan megfogalmazott hivatalos közlemény („eltűnt") igazából halált jelent, méltatlan, embertelen, előre eltervezett, aljas halált.
Bálint György egyike volt azoknak, akik tollal harcoltak a kirekesztő, jogfosztó, majd gyilkossá váló Horthy-rendszer ellen. S dermesztő belegondolni, hogy lám, a toll, azaz a tudás, a humanizmus, az emberség nem segített sem rajta, sem a megbélyegzett magyar állampolgárok százezrein.
Bálint Györgyöt büntetőszázadba vezényelték, holott nem azok voltak a bűnösök, akiket embertelen körülmények közé hurcoltak elpusztulni. Hanem az a politikai kurzus, amely magyar állampolgárok százezreinek meggyilkolásában vált bűnrészessé.
A születésnapján emlékezzünk ma erre a fiatalemberre, s igyekezzünk optimisták lenni, még ha nehéz is. Hiszen újra sötét fellegek gyülekeznek a zsidóság felett világszerte – és higgyük azt, higgyük el azt megint, hogy a tudás, a humanizmus, az emberség ezúttal győzedelmeskedik.
