Bármelyiket bármikor – azaz, nincs olyan impresszionista kép, amit a legtöbben ne tudnánk akár százszor is megnézni. Nemrég Párizsban töltöttem egy hétvégét, és ebben a szellemben jártam a múzeumokat, Monet, Renoir, Degas – faltam, amit csak lehetett. Bolyongásaim során, az életrajzokat olvasgatva azért az impresszionisták kevésbé szép történeteibe is beleláttam.
Festők pálfordulása
Az impresszionista festőket nem csak szakmai, de személyes szálak is összekötötték: őszinte és mély barátságok alakultak ki közöttük, és alapvetően mindannyian jóban voltak egymással. Ezt az idilli állapotot bontotta meg 1894-ben a Dreyfus ügy kirobbanása. A hazaárulással igaztalanul megvádolt zsidó származású katonatiszt esete a művészvilágot is azonnal két részre osztotta. Zola tisztességes kiállását ismerjük, de Dreyfus ártatlansága mellett foglalt állást a még a pályakezdő Marcel Proust is.
Camille Pissarro
A festők is azonnal reagáltak, Dreyfus mellé állt az impresszionisták szupersztárja és legproduktívabb művésze, Claude Monet, valamint Camille Pissarro, a rangidős, mindannyiuk jóbarátja, aki az impresszionisták összes kiállításán részt vett, és az életében kevésbé sikeres Alfred Sisley. Az évtizedes barátságokat egy pillanat alatt semmissé tévő szakadék másik oldalán álló csoport is jó neveket vonultatott fel: vezéregyénisége a kollégáival ugyan barátságos, de alapvetően kellemetlen alakként ismert Edgar Degas volt, akiről mindenki tudta, mennyire utálja a virágokat, az állatokat, a nőket, a gyerekeket és a zsidókat. Hozzá csatlakozott Paul Cézanne, aki pedig Zola gyerekkori barátja volt, a kevésbé ismert impresszionista festő, Henri Rouart, és a költő Paul Valéry is az ő társaságukat kereste.
Pierre Auguste Renoir
A két csoport tagjai ettől fogva nem álltak szóba egymással. Pierre Auguste Renoir eleinte azt vallotta, hogy ő inkább független megfigyelő marad, és nem csatlakozik egyik párthoz sem, végül aztán az antiszemitákhoz csapódott. Ez állítólag azután történt, hogy Degas megkérdezte tőle, miként állhat szóba egy zsidóval, azaz Pissarro-val, aki addig az egyik legközelebbi barátjuk volt.
Mivel Dreyfus kapitányt csak messziről, közvetetten lehet utálni, indulataikat így inkább a saját kollégájuk, az apai részről egy portugáliai szefárd családból származó Pissarro ellen fordították, ő lett a bokszzsák. Ha meglátták az utcán, Degas inkább átment a másik oldalra, Renoir pedig attól kezdve úgy beszélt Pissarro családjáról, hogy az a „dörzsölt szatócsok és zsugori világpolgárok csapatához tartozik, akik pénzt csinálni jöttek Franciaországba”. És ez még nem volt elég Renoir-nak: közös műkereskedőjüknek, Paul Durand-Ruel-nek kijelentette, hogy nem hajlandó többé közös kiállításon részt venni. Ha ugyanis a zsidó Pissarro-val állítana ki, az forradalmat jelentene, az ő közönsége pedig nem akar forradalmat.
Érthető, hogy Pissarro, aki egyébként dán állampolgár volt, ettől kezdve nagyon kényelmetlenül érezte magát Párizsban. 1899-ben, amikor először tárgyalták újra a Dreyfus ügyet, azt írta fiának, hogy reméli, semmi sem jön közbe, mert itt már arról beszélnek, hogy kiűzik Franciaországból a zsidókat. Szóval nem egy szép történet ez. Ráadásul tanulsága sincs, csak egy újabb láncszem az „elválasztható-e az alkotás a művész személyiségétől” vitában, amelyben úgyis mindenki érzelmi alapú döntést hoz vérmérséklete és lelki alkata szerint.
A Rue Cortot 12.
A Rue Cortot 12.
A következő történet is kapcsolódik Renoirhoz, de ez már egy kellemesebb epizód: a Rue Cortot 12. alatt áll a Montmartre legrégebbi háza, ami ma múzeum, rengeteg emlékkel és ereklyével. Itt lakott egy ideig Renoir, a kertben függő hinta emlékeztet az itt készült, A hinta című képére.
A hinta
A ház később más festőknek is otthont adott, köztük a figyelemreméltó egyéniségű Suzanne Valadonnak, aki meglehetősen rendhagyó stációkon át jutott el a festészetig, mosónőből lett cirkuszi artista, majd Párizs egyik legkeresettebb festőmodellje. Feltűnik Renoir, Degas, és Toulouse-Lautrec képein, és „menet közben” ő maga is megtanult festeni, mégpedig úgy, hogy figyelte munka közben a mestereket. „Maga egy ördögöcske, de köztünk a helye” – kiáltott fel állítólag Degas, amikor a lány megmutatta néhány rajzát. Suzanne tizennyolc évesen kisfiút szült, felkeresett minden festőt, aki szóba jöhetett, de egyikük sem vállalta az apaságot. Az előbb említett Degas a visszaemlékezések szerint azt mondta, hogy a csecsemő nem túl szép, így semmiképp sem lehet az övé. Megtette helyettük a gesztust barátságból egy spanyol műkritikus, Miguel Utrillo, és a nevét adta, így a fiút mi, az utókor már Maurice Utrillo-ként ismerhetjük. Maurice epilepsziás volt, depressziós, fiatal felnőttként pedig súlyos alkoholista, aki orvosai tanácsára kezdett el festeni – az eredményt múzeumokban láthatjuk.
Az előszoba, a festmény Valadon portréja fiáról Maurice' ról
Az 1910-es évektől kezdve már hármasban éltek a Rue Cortot-n, mert a részeg Maurice-t egy alkalommal hazacipelő barát, a huszonhárom éves festő, André Utter szerelembe esett a nála húsz évvel idősebb asszonnyal. A pokoli hármas – ahogy Suzanne nevezete – itt töltött éveit idézi fel a ház egyik része, megnézhetjük a műtermet, az előszobát, és persze néhány itt készült festményt.
Ami szomorú, az szegény Maurice szobája: az ablakra rácsot kellett szerelni, mert egy-egy roham közepette az éppen a kezébe akadó tárgyakkal megdobálta az arra járókat. Szóval különös hely ez a Montmartre múzeum, belépés egy olyan belső körbe, amit a képekről nem lehet megismerni. Sokszínű világ ez, a Montmartre világa.
