Rubin Eszter: Honiglekach – mézes kuglóf Ros Hásánára

A honiglekach tömör, fűszerektől dúsan illatozó mézes sütemény. Másnapra még finomabb, minden egyes falatnál egymás után bontakoznak ki az új év édes ízei.

Mondom az Amidát. Szavai külön-külön áradnak szét a sejtjeimben. Másképp hat minden egyes szó, mindig másképp. Néma csend és a közös ima ereje. Hang nélkül mondjuk, állva, összezárt lábakkal. A Név-nél meghajlunk. Nem támaszkodunk. Megtámasztanak a szavak.

Hálát adunk Néked, és hirdetjük dicsőségedet életünkért, melyet kezedben tartasz, lelkünkért, mely nálad van letétbe helyezve.

Kifejezetten ezért a sorért mondom az állóimádságot. Ezen a ponton mindannyiszor beleborzongok a végtelenül felszabadító ideába, hogy a lelkünk Nála van letétbe helyezve.

Amikor életemben először léptem át a zsinagóga küszöbét. Hazatértem.

A zsinagógában héberül imádkoznak, fura szertartásokat végeznek. Tiszta Kazohínia, homlokra erősített kocka, bőrszíjak körbetekerve. Csíkos asztalterítőbe burkolózó férfiak, három lépés hátra, térd behajlít, meghajol. Ezek megőrültek. Első alkalommal a föld fölött lebegtem a meghatottságtól. Aztán rájöttem, hogy egy szót sem értek, fogalmam sincs, mi történik az istentiszteleten. Évek teltek, míg képbe kerültem, mire magaménak éreztem a szavakat, imákat, áldásokat. Az ünnepeket.

Anyámnak gyerekkorában nem volt karácsonya, az osztályból csak a zsidó gyerekhez nem jött a nyuszi. Jó, kaphat piros csokitojást, de a feltámadást kikérjük magunknak, kapja a tojást május 1-re, mert mi azt ünnepeljük. Karácsonyfa abszurd volna, de azért kapjon a gyerek ajándékot, és vacsorára áthívjuk az emeletről a barátokat, az összes baloldali hitsorsost.

Nyáron vidékre küldték cseregyereknek, felhizlalni a szerencsétlen pesti gyerekeket. Indulás előtt családi tanács, mit mondjon a gyerek, ha vasárnap templomba mennek, s megkérdik, milyen vallású. – Mondd azt kislányom, hogy felekezeten kívüli vagy – tanácsolták nagyszüleim.

Erre vidéken vakarták nagyon a fejüket, mit csináljanak, ilyet még nem hallottak. – Jó gyere velünk, de úrfelmutatáskor nem kell letérdelned – okoskodták ki végül.

Egyedül Anna maradt állva az egész templomban, jobbnak látta hát sürgősen letérdepelni. Egész héten nem evett, ehetetlen dolgokat adtak falun. El voltak keseredve a vendéglátók.

– Hát mit szeretsz?
– A teát – felelte Anna. A teába meg ecetet tettek, rémes volt.

Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok? A szokásos módon. A 70-es évek Magyarországán szokásos módon. Akkoriban így ment, a gyerek nem belenőtt a zsidóságba, hanem egyszer csak megtudta. Nyolc éves koromban egy nap ezzel a mondókával mentem haza: Száz zsidó egy sorba’. Mennek a templomba. Még volt valami, hogy jól megpaprikázza, de arra már nem emlékszem.

Elsötétültek az arcok. Kitől tanultad ezt?
Hát a Gerlétől – feleltem ijedten.

Azonnali válságstáb a konyhában nicht vor dem Kind. Valamiképpen, a lelkem mélyén azért sejtettem, hogy otthon nem lesznek erre vevők. De nem gondoltam, hogy végérvényesen megváltozik az életem. Mert a konyhából megtört arccal kilépő felnőttek érthetetlen, baljós szavakat mondanak – Mi zsidók vagyunk, igazából nem jelent semmit, csak régen jelentett, és akkor a németek elvittek mindenkit, de Nagyapa megszökött a munkaszolgálatból, Nagyi meg a pincében hamis papírokat gyártott az írógépén, és Cili dédivel bujkáltak.

Könnyed Robin Hood-i story, nem kell vele foglalkozni, már elmúlt. Azért ne meséljem el senkinek. Persze Lillának elmesélem a napköziben, ő a legjobb barátnőm, de ő már tényleg nem adja tovább.

Azért nem ártott volna, ha tudom, hogy a fél osztály zsidó.  Akkor nem hittem volna, hogy én vagyok az egyetlen zsidó gyerek a világon. De akkoriban nem volt szokás zsidónak lenni, csak felekezeten kívülinek.

A recept ide kattintva nézhető meg

---