Radnóti főrabbi: „Lelkesen, lelketlenül?” avagy együtt kell-e élni az imával?

A kérdés azért nehéz, mert a zsidó ima természeténél fogva ismétlődő. Az Ámidát naponta háromszor, a Smát kétszer, az Ásrét ugyancsak többször mondjuk el; jom kipurkor pedig több száz oldalas máchzort imádkozunk végig. Ha azonban valaki mindig megvárná a tökéletes lelkiállapotot, könnyen arra jutna, hogy ma rossz napja van, holnap sincs kedve, és végül hetekig egyáltalán nem imádkozik. A puszta kötelességteljesítés viszont azzal fenyeget, hogy az ima kiüresedik.

Radnóti kiindulópontja a Misna, azon belül a Pirké Ávot 2:13 tanítása: „Amikor imádkozol, ne tedd imádat állandóvá” – vagy más fordításban: automatikussá –, hanem legyen az irgalomért mondott könyörgés Isten előtt. A kérdés: mire utal a szöveg az állandó ima vs. spontán ima dichotómiájában? 

A kulcsfogalom az előadás szerint a héber keva. Ez jelenthet rögzítettséget, állandóságot, kötelezettséget és gépies rutint is. Radnóti szerint a Misna nem azt kívánja, hogy ne legyenek állandó időpontjai és rögzített szövegei az imának. A mindennapi ismétlődés önmagában nem hiba. A veszély ott kezdődik, amikor az ima elmondása válik automatikussá.

A Bráchot traktátus 29b lapján a bölcsek többféleképpen magyarázzák, mit jelent az ima „rögzítetté” válása. Az egyik meghatározás szerint akkor történik ez meg, amikor az imádkozó teherként éli meg: „már megint egy Ámidá, már megint néhány zsoltár”. Egy másik vélemény szerint az a gépies ima, amelyből hiányzik a könyörgés és az alázat hangja. A harmadik felfogás alapján akkor lesz rutinossá az ima, ha az ember már semmi újat nem képes hozzáadni. Persze, az újdonság nem új mondatot jelent: lehet új gondolat, új kérés, egy szó másféle megértése vagy az élethelyzetünk megváltozott nézőpontja. A Talmud tehát nem a rendszerességet utasítja el, hanem azt, hogy az imádkozó viszonya változatlan és személytelen maradjon.

Radnóti Zoltán innen jut el a káváná fogalmához. A káváná nem pusztán azt jelenti, hogy értjük a szavakat, hanem hogy gondolatainkat és szívünket valóban Isten felé fordítjuk. Maimonidész szerint az imádkozónak el kell távolítania a zavaró gondolatokat, és úgy kell tekintenie önmagára, mintha a sechina, az isteni jelenlét előtt állna. Ezért az ima előtt rövid ideig el kell csendesedni, és utána sem szabad azonnal visszarohanni a hétköznapi teendők közé. A régi jámborok akár egy órát is vártak az ima előtt és után. Radnóti főrabbi ezt egyfajta koncentrációként vagy meditációként értelmezi: az ember előkészíti magát az Istennel való találkozásra. Előadásának egyik fő tanítása: ne kizárólag a magunk, hanem mindenki üdvéért imádkozzunk.

---