Betöltés...
  /  

Kőbányai János: Kardos Péter rabbi (1936. május 11. – 2026. május 29.)

„Halál, temetés, nekrológ – ebben a ritmusban telnek a napok, amelyen átszüremkednek az egész Glóbust fenyegető hírek. Azonban egy-egy szeretett személy elvesztése szintén maga a világ – annál is inkább, mert a mi világunk, hozzánk tartozik – s noha hírként értesülünk róla: ez mégsem hír, hanem a testünkből-lelkünkből, a saját elbeszélésünkből kitépett eleven szál, szövet” – írja a Múlt és Jövő folyóirat online kiadásában közzétett megemlékezésében Kőbányai János író, a kiadó és a folyóirat főszerkesztője.

Mikor ismertem meg először? Bármennyire is erőltetem a fantáziámat: nem emlékszem rá. Bizonyára abból az időből és körből, amikor a rendszerváltást megelőző néhány évben, a budapesti zsidó (akkor még „származású”) értelmiségiek egy szűkebb társasága elhatározta, hogy zsidó kíván lenni, s elkezdett zsinagógákat, zsidó ünnepeket, alkalmakat látogatni. Legújabban az Új Élet szerkesztőjeként is kapcsolatban álltunk, mert szinte számról-számra, mégpedig kiemelt helyen hozta a posztjaimat. Betegségéről is úgy értesültem, hogy küldtem neki „Kardos Péter kezeibe” e-mail-fejcímmel egy anyagot – az Új Élet első évfolyamairól szóló tanulmányt, azzal az ajánlással, hogy ez az első megjelenés, s ha valahol: akkor itt a helye. Helyettesével, Gábor Zsuzsával leveleztük le a publikációt, mert először azt válaszolta nekem, hogy gyengélkedik, s majd, hogy „nincsenek jó hírei” róla.

Kapcsolatunk történétből kiemelkedik a maga szó szerinti üszkös traumájával a Thököly úti zsinagóga – tegnapelőttig ő volt a rabbija 1971-től – leégése, amely alkalommal egy, a zuglói körzethez tartozó, de a Bét Sálom zsinagógába járó barátommal rögvest oda siettünk szolidaritásból, s nemkülönben azért, hogy a híradással az újraindulásnak támogatókat szerezzünk.

Legérzékibb, szívbemarkolóbb emlékem a Kozma utca 6-hoz (lásd: Gergely Ágnes hallhatatlan versének, a „Temető Pannoniában” refrénjét), Somló Tamás hősöm és barátom sírkőavatásához fűződik. Lehet, mert mindketten énekesek voltak – ha más műfajban is (azonban, ha belegondolunk, nem is olyan távoli egyik a másikától).

Gyönyörű beszédet mondott, s megrázó átéléssel recitált imákat.

S most, hogy nem kevés energiával és emlékezet-gimnasztikával megtaláltam az erről szóló képet – a rögzítésmánia pozitív oldala – bukkantam rá a gyászünnepség után készült fotóra a temető parkolójában. Bizonyára Tamás barátom Lili lánya kedvéért kattintottam – a rendkívül szimpatikus kislányt érdekelte a judaisztika, könyvhetenként mindig felpakkoltam olvasnivalóval.

Fotó: Múlt és Jövő

Azonban a képen most (és itt) Péter a főszereplő. Azzá tette a Kozma utcába költözése más minőségben. Hogy élete átváltozik emlékké, ami szintén élet. A rabbi élete, aki nemcsak a naptárba bezárt ceremóniákon él együtt a népével és szűkebb gyámolítottjai közösségével, hanem mindig – a civil és a vallási élet valamennyi dimenziójában.

Ezt a derűs, a veszteséget elviselni bátorító képet őrizzük magunkban Kardos Péterről – míg magunk is leparkolunk ebben a közösségben.

Szöveg és fotók: Kőbányai János / Múlt és Jövő. Kiemelt kép: Kardos Péter főrabbi Somló Tamás sírkövénél

További megemlékezések:
Dr. Róna Iván
Gordon Gábor


Témák:
Ezek is érdekelhetnek