Dr. Róna Iván: Emlékezés Kardos Péter Főrabbira – Zikrono livráhá

Szóval Drága Főrabbi úr, az elmúlt 24 órában számtalan nekrológ jelent meg rólad, jobbnál jobb klaviatúrákból, így én nem nekrológot írnék, inkább a személyes kapcsolatunkról szólnék, emlékeznék meg.

A mi ismeretségünk nem a Síp utcában kezdődött, hanem Lengyelországban, Varsóban még 1976-ban, vagyis pontosan 50 éve.

Te egy ünnepi I.-tiszteletet tartani érkeztél, hiszen lengyel rabbi nem létezett 1968 óta Varsóban, miután akkor a 6 napos háború után a lengyel állampárt úgy döntött, hogy Izraelt agresszornak nyilvánítja és a holokauszt után még megmaradt maroknyi zsidót kiűzi Lengyelországból. Ez valódi pogrom volt (bár vértelen), amiről valamiért a Népszabadság akkoriban nem tudósított… Végül 72 órát adtak a zsidóknak, hogy elhagyják Lengyelországot a még meglévő rabbijaikkal együtt. Így nem maradt senki, aki I.-tiszteletet tartson az ottmaradt öregeknek, betegeknek, akiknek megengedték, hogy mégis maradjanak. De a látszatot fent kellett tartani, így volt működő zsinagóga, zsidó étterem (még ha nem is kóser) és Állami Zsidó Színház is (ami viszont jiddis nyelven játszott.) Csak rabbi nem maradt.

Hát így történt, hogy téged kiküldtek ünnepi I.-tiszteletet tartani a maradék varsói zsidónak, meg azoknak a zsidóknak, akik abban az időben valamiért hivatalosan Varsóban tartózkodtak (diplomaták, kereskedők, Varsóban tanuló diákok).

Ott ismerkedtünk meg a varsói zsinagógában. Ott kötöttünk egy életre barátságot.

Te kiválóan beszéltél lengyelül, hiszen évekkel korábban a budapesti Lengyel Kulturális Intézetben több szemeszteren át jártál Varsányi Pista bácsihoz, akitől szinte tökéletesen megtanultál lengyelül. A közös bennünk az volt (azon kívül, hogy mind a ketten zsidók voltunk), hogy én is a Varsányi Pista bácsinál tanultam a lengyel nyelvet és a motivációnk is megegyezett, hogy miért is fontos nekünk annyira a lengyel nyelv. A közös ok természetesen nem Mickiewicz költészete volt, hanem az igen csinos lengyel lányok. A hatvanas években divatos volt a magyar fiataloknak Lengyelországba utazni és ott ismeretséget kötni a hagyományos „lengyel-magyar két jó barát” jegyében a helyi ifjakkal és ifjú hölgyekkel. Te is és én is ennek okán utazgattunk Lengyelországba, nem is ritkán. Nem együtt, külön-külön, de ez a közös ok is összekötött bennünket.

A kapcsolatunk nem szakadt meg, bár ritkult, mert Te pár évre rá Göteborgba utaztál, mivel hogy ott is hiány keletkezett zsidó szakrális emberekből, én pedig több ciklust is külszolgálatban töltöttem (17 évet összesen, ha nem is egyfolytában, hanem megszakításokkal). De a kapcsolat megmaradt és amikor itthon voltam, akkor ki nem hagytam volna a találkozást veled.

Ami megfogott engem, az a hatalmas tudásod, empátiád, emberséged, bölcsességed és nem utolsósorban a fergeteges humorod. Az valami fantasztikus volt.

Ahogy kellő távolságtartással, de tűpontosan szúrtál oda szarkasztikus humoroddal, az engem elbűvölt. Ki nem fogytunk a viccekből, zrikából, ami mindkettőnket szórakoztatott. Számtalanszor hallgattam a beszédeidet, dróséidat és mindig elbűvölt az elképesztő szakmai tudásod, amit én mindig tátott szájjal hallgattam.

De ami igazán megfogott az az askenáz liturgia, ami pont úgy szólt, olyan dallamokat idézett fel bennem, amit gyerekkoromban hallhattam Benedikt rabbitól a Garay utcai kis imaházban. Neked is ortodox gyökereid voltak, ahogy nekem is, és amit otthonról hoztál, azt hallottam én is otthon és a Garay utcában. Minden mondatod, a kiejtésed, a szóhasználatod, minden éneked a szülői házat hozta vissza, az apámat, akitől tanultam imádkozni, akitől tanultam a dallamokat és aki már jóval a mi megismerkedésünk előtt elment, kiköltözött a Kozma utcába.

Úgy hallgattalak, úgy néztem fel rád, mint az apámra.

Én a barátaim miatt, akik a Dohányba jártak, hát én is odajártam. Ott is hasonlóan askenáz volt a liturgia, a kiejtés és a dallamok, akárcsak a Thökölyben vagy anno a Garay utcában. Aztán, amikor 2018-ban Kiss Heni és Gerő Péter javaslatára meghívtál a Thökölybe, én gondolkodás nélkül mentem. A körzet tagjai megválasztottak a kile elnökének és mi egy hang és vita nélkül dolgoztunk együtt.

Megállapodtunk abban, hogy én nem szólok bele a szakralitásba, szakrális kérdésekben száz százalékban Te döntesz, hiszen Te vagy a kile rabbija. A világi kérdésekben viszont az elöljáróság dönt, amiben, mint az elöljáróság egyik tagja neked is van egy szavazatod. És ez úgy működött, mint egy Schaffhausen óraszerkezet. Soha nem volt vita, nézeteltérés, mert mindenki betartotta a szabályokat.

És én boldog voltam, mert élvezhettem nagyszerű I.-tiszteleteidet és továbbra is élvezhettem fergeteges humorodat.

Egy dologban nem egyeztünk. Mind a ketten nagy fociszurkolók vagyunk, de Te a Fradinak drukkoltál, én meg (a kile tagjaival együtt) az MTK-nak. Nu, ezt az egyet nem tudtam neked megbocsátani, mert el nem tudtam képzelni, hogy egy rabbi hogyan lehet Fradi-drukker és hogy nem lehet MTK-s. Ebben a témában is szerettem volna veled zrikálódni, csipkelődni, de nem volt rá alkalmam, mert a Fradi az utóbbi években sokkal jobb csapat volt az MTK-nál.

Mindössze egyszer történt meg az elmúlt években, hogy a két csapat pénteken délután játszott egymással és még a Kabbalat Shabbat előtt pár perccel azt olvastam, hogy az MTK 1-0-ra vezet. Persze én azonnal elkezdtem veled zrikálódni, hogy most aztán jól elverjük a Fradit.  Aztán – Sábesz lévén – kikapcsoltuk a telefonokat. Az I.-tisztelet végén valaki titkon visszakapcsolta a telóját és csalódottan elkiáltotta magát, hogy „a francba, a Fradi nyert 6-1-re”. Persze a hírt Te is meghallottad. Nu, azt a zrikát, amit tőled kaptam, kaptunk, azt nem tettük zsebre…

Azt a jelenséget meg egyszerűen imádtam, hogy téged a kile rajongásig szeretett és bár az átlagéletkor bőven 70 felett van, mégis minden pénteken nagyon sokan eljönnek, eljöttek, hogy meghallgassanak téged, hogy veled együtt köszönthessék a bejövő Sábeszt.

Még van, aki vidékről is eljön rendszeresen, pedig van közelebb is hozzá zsinagóga, mint a miénk. De a Te varázsod mindenkit elbűvölt és bevonzott a zsinagógába.

Nálunk az a szokás, hogy a hónap minden utolsó péntekén megköszöntjük az abban a hónapban születésnapjukat ünneplőket. Ilyenkor az ünnepeltek felsorakoznak a Bima előtt és neked – miközben az Ö.-való áldását kérted közösen minden ünnepeltre – mégis mindenkihez volt külön köszöntőd, néhány igazán személyre szabott gondolatod, ami csak az illetőt érintette.

Ez minden esetben oly személyes volt, hogy az ember vagy elsírta magát, vagy hangosan hahotázott az elhangzott mondatokon.

A humort ezekből az alkalmakból sem hagytad ki. Az is frenetikus élmény volt veled kapcsolatban, hogy az I.-tiszteletek végén gyakran énekelgettünk. De nem ám magyarul vagy héberül, hanem lengyelül. És olyankor elhangzottak mindenféle lengyel dalok, a katonadaloktól a szerelmes dalokig, néha még igen pikáns szövegekkel is. Ezen azért csodálkoztam, mert ugyan én Varsóban jártam egyetemre és ott dolgoztam hosszú éveket a követségen, így természetes módon megtanultam ezeket az énekeket, de Te vajon honnan ismerhetted ilyen jól ezeket a dalokat?!

Az utolsó felhőtlen élmény a februári 13-i ünnepség volt, amikor Jutkával ünnepeltétek 60. házassági évfordulótokat. Ez önmagában is megható volt, de az sem nélkülözte a humort, a vidámságot. Ott még teljesen egészséges voltál, virtuóz módon sziporkáztál és örömmel köszöntött benneteket minden kiletag a Mazsihisz elnökével, dr. Grósz Andor úrral együtt.

Igazán azonban arra készültünk, hogy a közelgő 90. szülinapodat május 11-én egy hatalmas bulival megünnepeljük. Tervezgettük, hogy mivel és hogyan köszönthetnénk téged, milyen ajándékokkal és műsorral tegyük emlékezetessé a kilencvenediket. A tervezésbe aztán beleszólt a sors. Nem sokkal a 60. jubileum után kezdtél elfáradni. Nem látványosan, de érezhetően. Akkor éreztem, hogy baj lehet, amikor egy pénteki Kabbalat Shabbaton a Löhó Dajdi után megkérdezted, hogy kívánjuk e, hogy drósét mondjál vagy sem. Nem láttam, vagy csak nem akartam látni, hogy gyengélkedsz és a kiletagokkal együtt kiáltottunk fel, hogy „naná, hogy szeretnénk hallani a drósét!”.

És Te még utoljára összeszedted magad és mondtál egy nagyszerű drósét. Olyat, amilyet szoktál.

Először az aktuális hetiszakaszt magyaráztad, majd foglalkoztál a politikával, de  a harmadik szokásos téma most elmaradt, a „sípucca” és a hazai zsidó közélet témáját már nem említetted, pedig a prédikációid eme részét is mindig nagy figyelemmel hallgattuk és élveztük. Most ez elmaradt. Ahogy a következő hetekben elmaradtak a drósék, bár még eljöttél a zsinibe, de erőd egyre kevesebb volt. Aztán kórházba kerültél.

A Szeretetkórházban a főigazgató főorvos úr, dr. Shemesh Assaf vezetésével mindenki azon volt, hogy felépülhessél.

Minden telhetőt megtettek ezért. Mi nagyon bíztunk benne. Minden I.-tiszteleten imádkoztunk az egészségedért, hogy az mielőbb visszatérjen. A 90. születésnapodat május 11-én még együtt ünnepeltük, de már a kórház egyik kis termében. Eljöttek a legközelebbi hozzátartozóid, Jutka, Lacika, Ági és a barátok, Gordon Gabi, Neumark Zoli, a kiléből is többen ott voltunk, aztán megérkezett Mester Tamás elnök úr is, hogy köszöntsön. Annyira feldobódtál, hogy együtt énekeltünk. Héberül, magyarul, sőt még lengyelül is. Hibátlanul énekelted a dallamot is és a szövegeket is. Egy kis remény gyulladt fel, hogy talán most jobban leszel. De aztán az erőd egyre jobban elhagyott és a múlt pénteken, nem sokkal azután, hogy bejött a Sábesz, elmentél végleg. Bár nagy micve Sábeszkor elmenni, de most ennek a micvének senki sem tudott örülni. 

Most végtelenül szomorúak vagyunk. Elmentél és pótolhatatlan űr maradt utánad. Majd’ 55 éve voltál ennek a zuglói kilének a rabbija. Mindent tudtál és mindent önzetlenül megosztottál velünk. A tudást, az emberséget, a szeretetet, a jóságot, a tapasztalatot, a tisztánlátást, a bölcsességet, az empátiát.

És most itt maradtunk rebbe nélkül és nem térünk magunkhoz.

Amit tenni tudunk, az az: soha nem felejtünk el téged, minden héten velünk leszel, gondolunk rád, felemlegetjük történeteidet, dróséidat és a szívünkben, a lelkünkben, az eszünkben megőrzünk téged az idők végeztééig, de addig biztosan, amíg mi ennek a kilének a tagjai leszünk, amíg nem megyünk utánad, hogy újra találkozzunk majd megint és újra halhassuk bölcsességeidet, tanításodat és gyönyörű énekedet.

DFRU! Zikrono livráhá! Emlékedből fakadjon áldás! Áldott legyen az Igaz Bíró, Boruch Dajan haEmesz ! Nyugodj békében !

DEU

Fotó: MTI

---