Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma kora este 15 óra 37 perckor köszönt be, a királynő holnap este 16 óra 46 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, valamint Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Vájisláh (Mózes 1. 32:4-36:43.) hetiszakaszt olvassuk. Békés szombatot minden kedves hittestvérünknek!
Amikor Jákob átkel a Jábok gázlóján, követi a teljes családja, köztük a tizenegy gyereke. Értjük, Benjámin még nem született meg, a fiúk, Izrael törzseinek alapítói egyelőre tizenegyen vannak. Csakhogy Jákobnak van egy lánya is. Hol van Dina ezen az éjszakán?
Jákobnak szembe kell szállnia a titokzatos ismeretlennel, aki azután, hogy a hajnal érkeztéig birkózik vele, Izráelnek nevezi el és Ézsaunak, a testvérének is a szemébe kell néznie. Ahhoz, hogy a szükséges csendet maga körül megteremtse, biztonságba kell helyeznie a családját a folyón túl. Ezért kel át velük, ebből a menetből „felejti ki” a lányát, Dinát a Tóra. És az a kérdés, hol van ezen a sorsdöntő estén, már a korai rabbinikus kommentárokban is felmerül.
Rási hivatkozik arra a midrásra, amelyik úgy képzeli, Dinát Jákob még a többieknél is jobban féltette és el akarta teljesen rejteni Ézsau szeme elől, mert Dina, aki túl kedves volt és túl szép, túl jó mindent összevéve, megtetszhetett volna Ézsaunak, talán soha senkinek sem akarta „odaadni”. Elrejtette egy dobozba, hogy ne lássa meg senki (az ilyen zárt tereket, amelyekben túl kell élni időről-időre, a Tóra tevának nevezi, Noé bárkája éppen úgy tevá, mint az a kosár, amelyben Mózes utazott újszülöttként a fáraó lánya felé, ilyen dobozban volt a midrás szerint Dina is).
A midrás metaforája arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy Dinát dobozba, aranykalitkába zárta Jákob szorongó, fullasztó szeretete. Amikor pedig megpróbált kibújni a dobozból, amikor kiment, hogy megkeresse a környékbeli lányokat, az életet túl az aranykalitkán, utolérte a tragédia, amely élete egyetlen története lett.
Mert tartósan senkit nem lehet és nem is szabad bezárni a dobozba, az aranykalitkába, senkit nem szabad úgy szeretni, hogy elrejted mások szeme elől, hogy meg akarod tartani magadnak.
Jákob így szerette, még inkább így szerette később Józsefet, akit jó darabig otthon tartott maga mellett, így szerette József elvesztése után Benjámint is. Őt se akarta elengedni Egyiptomba a testvéreivel, és végül el kellett engednie. Pedig nem akart már senkit elengedni Ráhel elvesztése után. Nehezebb úgy az engedés, ha utána végképp nem marad senkink.
Benne van, persze, mindebben, a patriarchátus kontrolligénye is a nők élete fölött, de benne van minden kiskorúsító, atyáskodó-anyáskodó szeretet kritikája is ebben a dobozban, amelybe azóta is zárják – nagyon nem kizárólag, de különös előszeretettel – a zsidó anyák és apák a gyerekeiket.
Egy egész történelme során üldözött nép érthető félelme nyilvánul meg ebben, hogy már, mint Jákob ősapa, nem tudnának több veszteséget elviselni. De a doboz nem segít, csak árt, úgysem óvhatunk meg senkit, akit szeretünk, így semmitől: ha Dina és Ézsau találkozhattak volna, Ézsau Dina elbűvölő személyének a hatása alatt végleg megtért volna.
Dina egy ponton eltűnik tehát a Tórából, dobozba kerül, a Tórában nincsenek véletlenek. Ki kell engednünk végre őt és kései leszármazóit, hogy végre az összes Ézsauk megtérhessenek.
Szabadítsuk ki őket, kéri a Tóra és a midrás. Szabadítsuk ki úgy a mi imádott és agyonféltett Dináinkat, hogy felnőtt embernek, autonóm erkölcsi lénynek tekintjük őket és aggódva, de útjukra engedjük mindőjüket. Saját fájdalmaik, csalódásaik, keserves küzdelmeik és boldogságaik felé.
A judaizmus, mióta a Fáraó kénytelen volt elengedni őseinket, a szabadság vallása. Belülről kell újra és újra megerősíteni ezt a szabadságot. És az Ég óvja azokat, akik elhagyják végre az aranykalitkát, vigyázza lépteiket az Örökkévaló.
Békés ünnepet kívánunk!
Vári György írása
