A Nyugat íróinak egyik legkülönösebb, legeredetibb alkotója volt, és mégis szegényen, elfeledve, keserű évtizedeket maga mögött hagyva halt meg 1953-ban. A Schön Ezékiel néven 1884. június 30-án született Szép Ernőre, erre a kivételes tehetségű, és mégis sokat szenvedett íróra, költőre az Emberszag című, 1945-ben megjelent regényéből vett részletekkel emlékezünk az évforduló alkalmából.
„A Margitszigetről mindenkinek tisztulni kellett, már vasárnap, március 19-én, mikor a németek megszállták az országot. Kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus Szállóba. Egymagamnak engedték meg, hogy csak hétfőn reggel költözzem ki; én nemcsak egy-két bőrönddel voltam, mint az üdülővendégek meg a betegek, teli voltam könyvvel, képpel meg mindenemmel; velem volt az egész életem. Harminchárom évet töltöttem a Szigeten. Mikor reggel nyolc órakor kifelé indultam, helyet foglalván a lovas stráfkocsin, egy hosszába állított bőröndön, a szobafőnök, a kedves Misley avval búcsúzott, hogy semmit se búsuljak, jöhetek vissza két hét múlva. Ez nem megszállás, azt mondja, szó sincs róla, ez átvonulás és vonalbiztosítás: őt beavatták tegnap a szálláscsináló urak. Elhittem, komolyan; oly jólesett ezt hallani."
***
„Nagyon rám ijesztett egy író pajtásom, aki meglátogatott: aki zsidónál angol könyvet találnak majd, internálják. A zsidó írót meg, tudod, különösen szemmel tartják. A testvéreim meg a magam angol könyveiből és sok aggodalmas magyar könyvünkből vagy tíz reggel be tudtuk a fürdőszobát fűteni. Hideg volt a tavasz, szenet alig lehetett már kapni."
***
„Magam nem jártam ki a házból, nem volt kedvem csillagosan sétálni. Csak kéthetenkint mentem át a szemben való fodrászhoz nyiratkozni meg a manikűrös-kisasszony elé ülni. Azt hittem áprilisba, amikor felvarratták a csillagot, azt hittem, beléhalok a megjegyzett állattá, tárggyá való degradálásba. Nem, nem fogják rajtam a csillagot látni. [...]
Június végin muszáj volt kimenni a kapun (csillaggal persze), fölmenni a hitközséghez lakást szerezni. Szememre húztam a kalapot, mint a strucc. Éreztem ott a villamoson, hogy kezd a képem tüzelni. Itt a Pozsonyi úton már a lépcsőházba se szabad csillag nélkül mutatkozni. Olyan nüanszai is voltak a rólunk való gondoskodásnak, mint például az, hogy a házban lakó zsidók nem látogathatják egymást."
***
„Elgondolhatják, kérem, hogy megszégyelltem magamat: belé kell a kérvénybe írni, hogy a nemzet ellen semmit se vétettem. És milyen feneketlen mélyen szégyellettem, hogy kérni kell annak, aki küldetése révén a nemzete fölé magasodik, annak rimánkodni kell, hogy vegyék annyira magyarszámba, mint a kutyasintér cigányt meg a lakat alá tett betörőt. És aztán nem illik különbözni az embernek csillagos sorstársaitól, azok fölé kerülni."
***
„Nem először hallok olyat, hogy a zsidókat Németországban gázkamrába halálra fullasztják. Ezt nem hittem el."
***
„Egypár perc múlva halljuk a mögöttünk járó sorból, hogy hetvenéves ember volt, akit lelőttek, súlyos cukorbeteg. Valami MÁV-főtanácsos. Elájult, nem tudták magához téríteni. A tizedes, miután két golyót beléeresztett, lerugdalta az úttestről.
Hallgattunk.
Így tűnik el most egy élet, se gyászjelentés, se koszorús üveghintó, se papnak a kenetes beszéde, se családtagok gyászban, se jó cimborák, akik göröngyöt vetnek le a koporsóra."
***
„Szerencsém volt magamnak is egy bothoz. Szemben velem lapátolt egy vézna kis öreg, erőlködött nagyon, szaporán szedegette a földet. Odaszóltam, elég halkan:
– Öregem, lassabban egy kicsit, így hamar kimerül.
– Dumálsz? Dumálsz? – és a fejemre húznak hátulról.
Kalapban voltam, a bot el is csúszhatott, nem fájt, higgyék el. Vékony, szőke gyerek vágott rám, ez nagyon szeret hatalmaskodni, láttam már tegnap. Más volt a baj, nem amit kaptam: olyan komikus volt, hogy hatvanéves koromba fejbe vág ez a buta fiú, nagy kínomba került, hogy el ne nevessem magam. Képzeljék, ha ott kifut a nevetés a számon."
Forrás: Szép Ernő: Emberszag, Osiris Kiadó, Budapest, 2011.
