„Szavakat nem találok, azt érzem, a Rokonaimat újra megölték”

Egy férfi szétverte azt a botlatókövet, amelyet a hajdúszoboszlói háza előtt pár nappal ezelőtt raktak le az onnan elhurcolt, majd meggyilkolt zsidó lakosok emlékére. Megdöbbentő történet a mai Magyarországról.

„Alföldi város, szerte a világban méltán ismert és kedvelt üdülőhely. Itt élt anyai családom 1944 tavaszáig, és innen indult el Nagyapám munkaszolgálatba 1942-ben – örökre. Megmenekült Nagymamám és Anyukám a háború után is itt maradt még néhány évig, és az is ide köti a Családot, hogy Nagymamám későbbi második férje is ebből a városból származott.”

„2019. szeptember 12-én, csütörtökön, néhány perccel négy óra előtt, furgonja begördül anyai családom egykori lakóhelye elé. A telken szép, rendezett családi ház áll, a redőnyök lehúzva. Alul, egy keskeny csíkon szűrődhet csak be a délutáni, megnyugtató és szívet melengető napfény. A lakók, egy vélhetően 65-70 év körüli házaspár, amelynek férfitagja augusztusi invitálásunkat a kőletételre határozottan és gorombán visszautasította, hozzátéve, hogy az ő háza előtt nem lesz semmi ilyesmi, nincsenek otthon, esetleg délutáni sziesztájukat töltik a lehúzott redőnyök mögött.

Öten várjuk Guntert és őt kísérő feleségét, Katját: helyi barátnőnk, aki egész életét a városban élte le, az ő egyik ismerőse, régi barátja, aki az áramot biztosítja a botlatókövek elhelyezéséhez, a város alpolgármestere, aki – munkatársaival együtt – az elejétől fogva nem egyszerűen támogatta, hanem fontosnak tartotta, hogy városában megjelenjenek az első botlatókövek, Apukám és én. Hatodikként, betegsége miatt lélekben, ott van Anyukám is. A hangulat, a gesztusok barátiak, fesztelenek, mentesek minden képmutatástól, közhelyességtől.

Gunter és felesége szakértelemmel, gyorsan és tisztán helyezik el a négy botlatókövet, Nagyapám, egy Nővére és két Fivére emlékére. A letételt rövid, családias és baráti megemlékezés követi: együtt vagyunk mi hatan, a művészpár, és immáron újra hazatért Rokonaink. Minden harmonikus, örül a lelkünk, hogy így állíthattunk – immáron szívünkön és lelkünkön kívül is – emléket Családtagjainknak.”

Gunter Demnig (Forrás: Kibic.hu)

„Negyvennyolc óra múlva, szombat délután megcsörren a telefon: barátnőnk hív. Elmondja, hogy hétfőig várni akart, ám rábeszélték, ne tegye, hanem tudassa velem, hogy a kövek rézlapjait a házban lakó férfi még péntekre virradóra szétverte.

Szavakat nem találok, azt érzem, a Rokonaimat újra megölték. Robotszerűen elkezdek »cselekedni«: szüleim előtt nem hallgathatom el, ami történt, valahogy eldadogom nekik. 

Majd mennek a levelek: a művésznek, rabbi barátomnak, és még egy-két barátnak, valamint az alpolgármesternek, akinek melegen együttérző leveléből megtudtam, hogy az önkormányzat már megtette az első lépéseket.

Miközben írogatok, furcsa módon egyre határozottabban ölt bennem testet az érzés: nem, a Családtagjaimat nem ölték meg újra. És nem azért, mert a szó materiális értelmében egy élőlényt csak egyszer lehet megfosztani az életétől. Hanem azért, mert az a közterületi utcarészlet, az a járda, már nem ugyanaz, ami 2019. szeptember 12-e, délután négy óra előtt volt. A köveket meg lehet rongálni, ám azokat emberi erő onnan már el nem távolíthatja. Ez nem csupán magamra erőltetett vigasz, hanem mélyről jövő, néha-néha, egy-egy percre már megnyugvást nyújtó meggyőződés, talán hit. 

A férfi állítólag tehetetlen dühében cselekedett. Ez egybecseng az augusztusi telefonbeszélgetés hangulatával. Nem tudhatjuk, hogy – amennyiben ez így van – milyen elfojtások, félelmek húzódnak e mögött a tehetetlen düh mögött. 

A szavakat még most sem találom: azért lett ilyen adat- és tényszerű, látszólag érzelemmentes az, amit most próbáltam lejegyezni. A történet jelen állása szerint erősen felemás: rengeteg jóakarat, és kevés, ám hatékony gyűlölködés, tudatlanság (?). Belül azonban erősödik a bizonyosság: jó ügyben voltunk és leszünk ott, és a most éppen megrongált állapotban, de ott lévő botlatóköveket újabbak fogják követni ebben a tisztességes, jó sorsra teremtett városban. Talán ezért is szeretném, ha a történet nem maradna meg csak a szűk családi és baráti körben.”

Faluvégi Katalinnak, az egyik áldozat leszármazottjának az írását a Kibic.hu közölte, ebből idéztünk.