„Ha már ők nem találkozhattak…” – Nagy Katica és Porogi Ádám Radnótiról és Lorcáról

Radnóti Miklós és Federico García Lorca két különböző kultúrából érkeztek, költészetükben mégis számos közös vonás fedezhető fel. Miért éppen őket választottátok? Milyen párhuzamokat fedeztetek fel a két életmű között?

Nagy Katica: Először csak azt tudtuk, hogy szeretnénk közösen létrehozni egy estet. Mindkettőnkhöz közel áll a költészet. Az ötlet már tavasszal megszületett, és ha jól emlékszem, dramaturg barátnőm, Selmeczi Bea vetette fel, hogy mi lenne, ha Radnóti és Lorca verseit ötvöznénk. Radnóti költészetét eredetileg jobban ismertük, Lorca viszont óriási élmény és felfedezés volt számunkra.

Porogi Ádám: Mindketten olyan jelentős költők, olyan feneketlen mélységű verseik vannak, hogy az életművükben való elmélyedés végtelen felfedezőút. Tudtuk, hogy mindkettőjüket meggyilkolták, és azt is, hogy Radnóti tisztelte és szerette Lorca költészetét. Biztos vagyok benne, hogy vágyott volna egy személyes találkozásra is. Ha már ők nem találkozhattak az életben, arra gondoltunk, legalább a gondolataik, a versekben megfogalmazott látomásaik, szavaik és érzéseik találkozhatnak általunk. Mindketten egyszerre voltak törékenyek és elszántak, és a szó szoros értelmében a végsőkig költők maradtak.

Mit gondoltok, miért tudja Radnóti és Lorca költészete a mai közönséget is megszólítani?

Porogi Ádám: Ezek a versek a legalapvetőbb emberi érzésekről szólnak. Szerelemről, fájdalomról, halálfélelemről. Egyedüllétről. Számunkra színészi kihívás, hogy ebben a korban, amikor egyre kevésbé tudunk koncentrálni, ezeket a verseket mégis eljuttassuk a nézőkhöz, megszólaltassuk bennük Radnóti és Lorca hangját.

Van olyan vers vagy gondolat az est anyagában, amely különösen közel került hozzátok a felkészülés során?

Nagy Katica: Lorcától a Tükrök szvitje. Különös, misztikus költemény, amely pusztán az intellektusunkkal talán fel sem fogható.

Porogi Ádám: Lorca verseinek többsége ilyen. Tőle talán a Gázel a sötét halálról, Radnótitól pedig a Sem emlék, sem varázslat áll hozzám a legközelebb.

A Tükrök szvitje című esten két költő életműve lép párbeszédbe egymással. Hogyan építettétek fel az előadást? Miért döntöttetek úgy, hogy nem külön-külön szólaltatjátok meg a két szerző verseit?

Mivel ketten vagyunk, felvetődött, hogy egyikünk csak Radnóti-, a másikunk pedig csak Lorca-verseket mondjon, így idézve meg a két költőt. Végül azonban úgy döntöttünk, hogy nem a személyükre, hanem azokra a témákra koncentrálunk, amelyek valamilyen módon közösek a költészetükben. Így jutunk el a szerelemtől a háborúig, a halálig, majd a reményig, hogy valami tovább él, és hogy a fájdalmasan rövid életük nem volt hiábavaló.

A Tükrök szvitje a Goldmark teremben lesz látható, amelynek különösen gazdag és megrendítő múltja van. Mit jelent számotokra ezen a helyszínen megszólaltatni a verseket?

Porogi Ádám: Felemelő ezen a helyen verset mondani. Elsősorban nem is színházi térként tekintek rá. Nem sok alkalmunk volt itt próbálni, de amikor a teremben vagyok, gyakran az emléktáblákra téved a tekintetem. Mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy eddig olyan korban élhettem, amikor Magyarországot elkerülte a háború és a pusztítás, és nem kellett az életemért vagy a családom életéért aggódnom. Ez szokott eszembe jutni. Meg az, hogy mennyire elhivatottan szerethették a szakmájukat azok a művészek, akik itt léptek fel a legnehezebb időkben, és mennyi mindent adhattak azoknak, akik nézték őket.

Mit szeretnétek, milyen gondolattal vagy érzéssel távozzon a közönség az estről?

A két művész közös gondolatként fogalmazta meg, mit szeretnének adni a közönségnek:

„Ha egy-egy vers megérinti őket, ha esetleg kedvet csinálunk a versolvasáshoz, ha valakinek eszébe jut, milyen jó, hogy mellette ül a párja, vagy hogy odakint nem bombáznak, csak süt a nap vagy esik az eső, akkor boldogok leszünk.”

---