Gál Juli: Egyszer volt…, de nem mese! (5. rész): Auschwitz… Egy szervező emlékezik…
„Idén /2000-ben/ lesz ötvenöt éve, hogy felszabadították. Én még nem vagyok egészen ötven esztendős. A zsigereimben érzem a hiányát azoknak, akiket soha nem ölelhettem át, akiket nem hívhattam nagymamának, nagypapának.
És a többiek?
Mit jelenthettek volna szüleimnek és nekem? És másoknak mit jelenthettek volna? Hol emlékezhetünk a mieinkre?
Melyik koncentrációs táborhoz zarándokoljunk?
Ma arról beszélnek: felszabadultak a táborok. Nem felszabadították? Akik ott voltak, meghaltak? Elpusztultak?
Elpusztíttattak! Emberek által!
Emlékezzünk? Emlékezzünk!!
Azt mondják sokan, nem kell odamenni, mert nehéz emlékekkel találjuk szembe magunkat.
Azt mondják sokan, a fiatalokat nem kell ezzel terhelni.
Azt mondják néhányan, nem érdemes odamenni, mert a fű ott is zöld, és a madarak csiripelnek.
Igazuk lenne? Akkor is zöldellt a fű, és csiripeltek a madarak.
Elpusztulni, füstté válni lehetett, csak emlékezni nem?
Iskolánknál — ami akkor szükségkórházként működött — volt a gettó határa…
Ismerünk olyanokat, akiket ott bújtattak, remélve, hogy túlélik a borzalmakat. Néhányan megmaradtak, s még élnek, köztünk vannak.
Mit tudnak róluk a mai iskolák diákjai?…”
Kapcsolódó cikkek
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
