Gál Juli: Egyszer volt…, de nem mese! (4. rész)

Elie Wiesel Nobel-díjas író egy stockholmi konferencián arról beszélt, hogy minden a nevelésen múlik.

Ekkor jelentettük be, és kezdtük el szervezni májusi emlékutunkat Auschwitzba.

A diákok felkészítését a vallási igazgató vállalta magára. Nem beszédeket mondott, hanem beszélgetett velük. Nem kész és pontos útmutatásokat, feleleteket kaptak, hanem egyfajta együttgondolkodás részesei lettek.

Amikor a gyerekek hazaértek az iskolából, beszélgettek a szülőkkel, nagyszülőkkel. Volt egyetértés, és volt az ellenkezője is. De a kommunikáción belül megjelent maga a zsidóság, az üldöztetés, az elpusztítás, az antiszemitizmus, a rasszizmus és az emberek egymás iránti felelőssége.

Akik úgy érezték, hogy el KELL jönniük velünk, eljöttek. Gyerekek, szülők, tanárok és túlélők. Magyarok, izraeliek, grúzok, amerikaiak, kanadaiak. Együtt! Három-négy nyelvet használva, és aki akarta, megértette a másikat. Értettük egymást!

Amikor az autóbuszból megláttuk Auschwitz helységnévtábláját, a vallási vezető énekelni kezdett. A dallam, a fájdalommal teli szöveg, a túlélők elfojtott zokogása valamennyi ott lévőt emlékezésre késztetett.

Birkenauban végigmentünk azon a peronon, ahol a szelekció történt. A lerombolt krematóriumnál gyertyákat gyújtottunk, elhangzott az ima, melynek hangja körbefogta a halottaink emlékét őrző helyet, a vasúti pályát, a barakkokat…

Nekünk megadatott, hogy visszafelé is megtehettük az utat.

A magam és az iskola mellett működő szülői alapítvány nevében is köszönet illesse mindazokat, akik munkájukkal és támogatásukkal hozzájárultak ehhez az úthoz, amelynek előkészítésében alkalmam volt részt venni.

---

Kapcsolódó cikkek

---