Gál Juli: Egyszer volt… de nem mese – 2. rész
Ezúttal az iskola igazgatójának érzéseit igyekszem visszaadni…
„2000. április 27-én, a stockholmi konferenciát követően a gyerekek meghallgathatták egy túlélő elbeszélését a vészkorszakról. Ezt követően az intézmény vezetősége javaslatot tett egy auschwitzi emléktúra megszervezésére. A meghívás a már végzett diákokra, szülőkre, nagyszülőkre és barátokra is vonatkozott.
Az igazgató úrban felrémlett a költő, Radnóti Miklós néhány sora, amely mélyen, belülről fejezte ki akkori gondolatait:
„Lehetnénk talán még emberek,
hiszen megvan bennünk is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem,
mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”
Itt megengedte magának, hogy kissé megváltoztassa a költő szavait, saját akkori érzéseihez igazítva:
Igen, nem reménytelen. „Nem adhatunk napokat az életünkhöz, de életet adhatunk – és adnunk is kell – napjainknak.”
Tudta, hogy egy ilyen, érzelmekkel telített és nehézségekkel tűzdelt út megszervezése körültekintést igényel.
A diákok ezért nyolc héten keresztül, hetente egyszer találkoztak, kifejezetten azzal a céllal, hogy megbeszéljék félelmeiket és várakozásaikat. Egy-egy tanár vagy túlélő rövid előadása után a hangsúly a gyerekek önkifejezésére helyeződött.
A résztvevők egységes közösséggé formálódtak, amelyben mindenki a csapat fontos részévé vált, és az út végére megvalósult az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elve.”
Folytatjuk…
Kapcsolódó cikkek
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
