„Itt álltok a mai napon mindnyájan az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt mindnyájan...”

A Talmud Ros Hásono, a zsidó újévre vonatkozó bíztatása: „Senki, semmilyen helyzetben ne tekintse magát elveszettnek, tekintsen magára, Isten közötti szövetség aktív részeseként.” – tanítja írásában Szerdócz Ervin újpesti főrabbi.

A címadó tórai idézet (V.M.29/9) spirituális emelkedettség pillanatában hangzott el, közvetlenül a zsidó népnek, az „Ígéret földjére” való belépése előtt: 

„Hogy belépj Örökkévaló Istened szövetségébe, esküjébe… hogy tegyen téged ma az ő népévé és ő legyen neked Isten” (V.M. 29:11-12). 

Mózes hangsúlyozni akarta, hogy a felhívás mindenkire vonatkozik: 

vezetőkre, tiszttartókra, férfiakra és nőkre, még a gyerekekre is. Igen ám, de Tanítómesterünk bevont a felsorolásba három olyan kategóriát, amelyek látszólag nem illettek bele a sorba: a jövevényeket, akik a néphez csatlakoztak, 

„a favágóidtól a vízmerítődig.” 

A Tóra univerzális üzenete éppen abban nyilvánul meg, hogy időn túli érvényessége van. Józsuá könyvében található történet, ennek eklatáns bizonyítéka.

Miután a zsidó nép átlépte az „Igéret Földje” határait, elfoglalta Áj és Jerikó városát. És akkor: „Gibeon lakói, – nem akartak harcba szállni a zsidókkal, - ezért ők is ravasz cselhez folyamodtak.” (Józs.9) Messzi földről jötteknek adták ki magukat. Kopott zsákokat szereztek és tettek szamaraikra. Repedezett és összefoltozott borostömlőket választottak. Mutatták kopott és foltozott ruháikat és saruikat, száraz és morzsává lett kenyerüket és azt mondták: „Messze földről jöttünk, most pedig kössetek velünk szövetséget.” Józsua kételkedett bennük és azt kérdezte: 

„Kik vagytok és honnan jöttök?” 

Gibeon lakói erre azt válaszolták: „Nagyon messze földről jöttek, a te szolgáid, az Örökkévalónak Istenednek nevéért, mert hallottuk hírét és mindent, amit tett Egyiptomban.”

Ezután „…és kötött velük Józsua békét, kötött velük szövetséget, hogy életben hagyja őket, és megesküdtek neki.” Három nap múlva kiderült a turpisság: „Meghallották, hogy közelből valók és közelükben laknak.” Nem volt választása Józsuának: „Ezt tesszük majd velük, és életben hagyjuk őket, hogy ne legyen harag rajtunk az eskü miatt melyet esküdtünk nekik.”

…”És lettek (büntetésül) favágók, és vízmerítők, az egész közösség számára.” 

Gibeon lakóira és leszármazottjaikra ragadt ez a negatív megkülönböztetés, ami viszont ellentmond az Atyák bölcs tanításának: „Simon rabbi szokta mondani: „Ne tartsd magad javíthatatlanul rossznak” (Ávot 2/13.)

Az idő helyrehozta a dolgokat. 

I.e. 536-ban a zsidók ötven év Babilóniai fogság után visszatérhettek hazájukban. Megindult az élet, felépítették a második Szentélyt és sor került a felavatásra. Minden szolgálatra találtak és kineveztek arra hivatott és alkalmas személyt. Csak favágónak és vízmerítőnek nem találtak jelentkezőt. Felkérték az egykori gibeoniták leszármazottjait, akik örömmel tettek eleget a felkérésnek. A Szentély rituális működésében a favágás és vízmerítés ezek után tisztelettel és megbecsüléssel járó hivatássá vált. 

Igazolva az idézett talmudi tételt: 

„Senki, semmilyen helyzetben ne tekintse magát elveszettnek, tekintsen magára, Isten közötti szövetség aktív részeseként.” (Talmud Ros Hasono traktátus 29a/3)