Eli Sharabi: „Nincs rá jogom, hogy egész nap feküdjek és sírjak"

– Régebben vállalatok pénzügyi igazgatója voltam. De már nem érdekelnek ezek a számok és a vállalatok eredménykimutatásai. Most embereknek akarok segíteni – nyilatkozta a Mazsihisz-podcastban Eli Sharabi, akinek 2023. október 7-én az egész családját megölték a terroristák, és aki csaknem 16 hónapot töltött túszként Gázában. Az alábbiakban az interjú leírt változatát olvashatják.

– Meg kell osztanom Önnel az érzéseimet. Meg kell mondanom, hogy nagyon, nagyon szívszorító számomra a találkozás Önnel, mert ismerem a történetét, és ismerem a szenvedését. Nem akarom feltépni a sebeit, de engedje meg, hogy feltegyek néhány kérdést a fogságával kapcsolatban. Azt szeretném kérdezni, hogy Gázában mi volt a rosszabb az Ön számára, a fizikai vagy az érzelmi szenvedés?
– Az ember mindentől szenvedett. A mentális szenvedés elviselhetetlen, amikor a hátrahagyott családomra gondoltam, az anyámra, bátyámra, húgomra, akik valószínűleg nagyon aggódtak értem. Az ember erre gondol, de próbál nem gondolni rá, mert ez nagy szomorúságot okoz, hiszen nagyon hiányoznak. De a róluk szóló emlékek erőt is adnak. A fizikai körülmények… A megalázás, a verések, az erőszak… És persze a lelakatolt vasláncok a nap 24 órájában… De azt hiszem, a legrosszabb dolog az éhezés volt. El sem hinné, milyen éhes tud lenni. Napról napra csak az ételt vártuk. Néha 24 óráig, néha több mint 28 óráig is. Szóval, azt hiszem, ez volt a legrosszabb dolog.

– Az interjúiban azt olvasom, hogy Ön nagyon, nagyon pozitív ember. Nem tudom elhinni, ismerve a szenvedését, el nem tudom képzelni, hogyan lehet ön ennyire pozitív, hiszen elveszítette a családját, és elképzelhetetlen az a szenvedés, amiben élt.
– Igen, de tudja, ha valaki azt mondaná nekem, hogy ha szomorú lennék vagy egész nap sírnék, az visszahozná Lianne-t, Noját, Jaelt, vagy a fivéremet, akkor egész nap ezt tenném, minden nap. De én nagyon praktikus ember vagyok, és tudom, hogy ez nem fog megtörténni. 

És számomra az, ahogyan most cselekszem, nagyobb tiszteletet jelent irántuk, mint bármi más. 

Nem gondolom, hogy jogom van egész nap ágyban feküdni és sírni, mert a drága családom, az édesanyám, a testvéreim, drága barátaim, akik a saját életükkel nem törődve támogatták a családomat, egész Izrael, a zsidó világ, a zsidó emberek imádkoztak értem szerte a világon. Nincs rá jogom, hogy egész nap ágyban feküdjek és sírjak azok után, amit mások tettek értem, harcoltak és imádkodkoztak értem. Szóval, ilyen vagyok.

– Ugyanaz az ember, aki a fogság előtt volt?
– Valószínűleg nem.

– Miért nem?
– Valószínűleg nem ugyanaz vagyok, de azt hiszem, jobban megértem, mit kell értékelnem az élet alapvető dolgaiban. Először is, tudja, a szabadság felbecsülhetetlen, és ezt az ember csak azután érti meg, miután elvették tőle a szabadságot. Ki lehet nyitni egy hűtőszekrényt, és ki lehet venni belőle bármikor bármit, amit akar. El lehet menni a mosdóba anélkül, hogy engedélyt kérne rá. Minden nap lehet zuhanyozni, ez csodálatos. Azok után, hogy azelőtt hat hetente lehetett mosakodni fél vödör hideg vízzel.

– Tehát elkezdte értékelni ezeket a kis dolgokat.
– Minden alapvető dolgot az életben, minden kis dolgot. Megérti az ember, hogy nem az anyagi dolgok hiányoznak. Nem hiányzik a ház, a Mercedes, a bankszámla. A család hiányzik, a barátok hiányoznak. Nem akar mást, csak öt percet velük lenni.

– De ez azt jelenti, hogy vannak boldog pillanatai a mindennapokban?
– Ó, most csodálatos az életem. Tényleg nagyon boldog vagyok. A veszteségem, a gyászom, a szomorúságom, Joszi, a fivérem, Lianne, a feleségem és a lányaim mindennap velem lesznek. Nincs szükségem emléknapra, hogy emlékezzek rájuk. Velem lesznek az utolsó napig, de ezt próbálom az életemben, nem pedig az életem helyett megélni.01:05:43:16És érez bosszúvágyat?

– Nem. Nem hiszem.

– Nem? Mit tenne, ha találkozna azokkal a terroristákkal?
– Remélem, ez nem fog megtörténni… Azt hiszem, hogy némelyikkel szemben ösztönösen... Tudja, ha nem gondolkodnék előtte, és nem úgy reagálnék, ahogyan neveltek, azaz hogy szeressem az embereket, akkor valószínűleg erőszakos lennék velük, de nem akarom, hogy ez megtörténjen. Azt hiszem, egy-két embert talán... De nem ölnék. Persze megaláztak, megvertek, láncra vertek, minden nap fenyegették az életemet, fegyvert fogtam rám, és persze éheztettek.

– Ön a Be'eri Kibucban élt. Egyébként amúgy voltunk ott tavaly és idén is a kollégáimmal. Van Önben elég erő, hogy visszamenjen?
– Azóta csak egyszer voltam bent a kibucban.

– Mikor?
– Három hónapja. Nagyon, nagyon nehéz volt számomra.

– Miért várt ilyen sokáig?
– Mert nem volt könnyű számomra. És kilenc hónappal a szabadulásom után még mindig nem éreztem elég bátorságot, hogy belépjek a házamba, arra a helyre, ahol a feleségemet és a lányaimat meggyilkolták. 

Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék látni a falakat a golyókkal és mindazzal, ami belül történt. 

Még mindig beszélek erről a terapeutámmal. Remélem, megtalálom a módját, hogy túl legyek rajta, hogy erősebbnek érezzem magam, és foglalkozni tudjak mindezzel abban a házban. Szükségem van a lezárásra, ezt tudom... De az biztos, hogy nem fogok visszaköltözni Be'eribe. Új kezdetre van szükségem. Újjá kell építenem az életemet, és ezt egy másik helyen kell megtenni.

Eli Sharabi az emlékiratai magyar kiadásának apropóján látogatott Magyarországra

– Ami a terápiát illeti: amikor a döntésen  gondolkodott, hogy leírja az emlékeit, ez elsősorban terápiás célú írás volt, vagy tudta, hogy könyvet szeretne kiadni?
– Nem. Nos, miután találkoztam Donald Trump elnökkel és Witkoff úrral a West Wingből, Trump elnök utasította a munkatársait az ENSZ-ben, hogy adjanak felszólalási időt a Biztonsági Tanácsban. Így két héttel később visszamentem New Yorkba, az ENSZ-be, és körülbelül 30 perces beszédet tartottam ott. Ez nagyon fontos volt, és nagy hatást keltett. 

Fotókat mutattam a családomról, a fivéremről, Alon Ohelről, a fogságból való barátomról, és elmondtam a valóságos tényeket azoknak, akik általában ellenségesen viszonyulnak Izraelhez. 

Utána odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy le kell írnom ezt a vallomást, mert a részletek feledésbe merülhetnek, és nem szabad hagyni, hogy a jövőben megpróbálják a tényeket az alapoktól újraírni és megváltoztatni. Néhány napig gondolkodtam rajta, és úgy döntöttem, hogy megteszem, és örülök, hogy megtettem. És ez nagyon fontos volt számomra, úgy éreztem, hogy az a történelem része, ami október 7-én történt, majd a fogságban történt velem és a túsz-társaimmal...

– Hány nyelvre fordították le?
– Több mint 10 nyelvre, és több fordítás még folyamatban van. Igen, ez nagyon fontos. Minden szó, amit hallunk, minden, amit olvasunk. Minél többen elolvassák, annál jobb. 

– Sokan tüntetnek a Szabad Palesztináért, kiabálva a „Szabad Palesztinát” szlogent. Képzeljük el, hogy ha egy ilyen tömegben lennénk, és azt kiabálnák, hogy „Szabad Palesztinát”, és nem hinnék el az Ön történetét. Mit mondana akkor? Mit tenne?
– Nos, az emberek próbálják figyelmen kívül hagyni a tényeket, és ez mindig probléma. Amit én tenni tudok, hogy megosztom velük a tényeket olyan emberként, aki ott volt október 7-én, akivel mindez a saját házában megtörtént, és nemcsak a tévében látta, ha valaki ezt gondolná. Ez tényleg, tényleg megtörtént. És ezeknek az embereknek a többsége, akik ezeket a dolgokat kiabálják, nem is nagyon tudja, hol van Izrael vagy Gáza. 

A tényeik nagy része a közösségi médiából származik, sok hamis hírből… Ők el tudnák magyarázni nekem, hogy mit kellene tenni a Hamásszal? 

Ami egy terrorista szervezet. Hogyan kezeljük ezt, amikor a saját lakossága mögé bújik, és valójában nem is érdekli a saját népe... Én láttam őket, amikor lopták a humanitárius segélyeket. Hetente, kéthetente tucatnyi csomag érkezett az alagutakba. Ezek a terroristák naponta ötször ettek, amikor mi naponta egyszer ettünk. Ezen el kellene gondolkodni. De oké, ne gondoljanak ránk, de gondolják át, hogy a Hamász a saját népétől lop, az éhes palesztinoktól, akik valószínűleg hozzánk hasonlóan éheztek, ami szörnyű.

– Azt hiszem, Ön meglátta az ördög arcát Gázában. Mit gondol, elképzelhető, hogy ez az arc eltűnik a Közel-Keletről a jövőben?
– Ez az álmunk. De jelenleg nem hiszem, hogy ez megtörténhet. De ha valaki megígérné, hogy nem a Hamász fogja vezetni Gázát, azt hiszem, legalább két generációra lenne szükség a szemlélet átformálásához a gázai fiatalok esetében. Azt kívánom, hogy ez bárcsak megtörténne és békében élhetnénk velük. Mindig is hittünk abban, hogy ez megtörténhet. Nagyon kezdeményezők voltunk ezzel kapcsolatban. Adományoztunk pénzt, ételt ezeknek az embereknek, gázai beteg embereket vittünk izraeli kórházakba. Azt kívánjuk, bárcsak megtörténhetne, hogy békében éljünk velük. Sajnos október 7-e egy hatalmas ébresztő volt mindannyiunk számára, izraelieknek és az egész világnak is.

– Az utolsó kérdésem az, hogy hogyan képzeli el a magánéletét a jövőben?
– Ó, csodálatos lesz. Biztos vagyok benne. Felébredek, elmegyek edzeni minden nap és sétálni fogok a tengerparton. És nagyon szeretnék találni néhány gyereket, akiknek segítségre van szüksége a tanulásban, de nincsen lehetősége magánórákra, én viszont tanulnék velük. És talán közgazdász hallgatókat is taníthatok, és segíthetek nekik a vizsgáikban és mindenben. Számomra az emberek segítése most sokkal fontosabbá vált. Tudja, régebben vállalatok pénzügyi igazgatója voltam. De már nem érdekelnek ezek a számok és a vállalatok eredménykimutatásai. Most embereknek akarok segíteni.

– Nagyon köszönöm, uram.
– Köszönöm. 

– És legyen szép élete. Nagyon, nagyon boldog életet kívánok.

FOTÓK: M. SCHMIDT JÁNOS