A gereblyézés közössége és egy falu hordozható zsidó emlékezete

A Külkereskedelmi Technikum diákjai hétfő reggel az Óbudai Zsidótemetőben dolgoztak a tavaszi napfényben, a Holokauszt emléknapjának másnapján. A közösséget formáló kegyeletes, aktív emlékezés jegyében.

A programot még tavaly vezette be Salusinszky András, a Külkereskedelmi Technikum igazgatója. Az idei már a második alkalom volt.

A Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) fenntartásában lévő iskola diákjai – több mint kétszázan – némi kavarodást követően, a köztemető és a zsidótemető között átmenetileg elveszve, a bejárat előtt álldogáltak tíz óra körül, ahol Halász Eszter, az iskola programszervezője tartott rövid, kedves és határozott hangú eligazítást, jól érződött a hangulatból, hogy mennyire népszerű a diákok között. Aztán elkezdődött a munka, elsősorban azon a részén a temetőnek, ahol a Frankel Leó utcai zsinagóga kedves halottai fekszenek az elmúlt évekből, Robicsek György, Medgyesi Tibor és Csillag Ferenc, oktatási osztályunk egykori vezetője. 

Semmi kényszeredettségnek nem volt nyoma, mindenki jól érezte magát, sokan voltunk és a munka egyfelől végtelennek tűnt, mert mindig van mit csinálni egy temetőben, ahol a természet már vissza kívánja venni az embertől a jussát, a márvány emlékezet küzd a természet fenséges közönyével, másfelől azonban a munka, az, amit el lehet végezni belőle, belátható. Úgy volt az egész laza, jókedvű, hogy egyúttal mégis a temető békéje vette körül, a beszélgetés halk volt, a gereblyézés, takarítás fegyelmezett. És azok, akikkel beszéltünk a diákok közül, nagyon is tisztában voltak vele, miért éppen ezen a hétfőn vannak itt. Hogy azok, akik körülöttük vannak eltemetve, természetes halállal haltak meg, de a rokonaik jelentős részét megölték, hogy az, aki a múlt század első felében született közülük, mind keresztülment a holokauszton. Hogy azért vannak itt, hogy tanuljanak együttműködni, hogy közösen dolgozzanak másokért, tudatosítsák, hogy mind felelősek vagyunk egymásért, hogy emlékezzenek valami olyasmire, ami bő fél évszázaddal a születésük előtt történt és amihez mégis közük van, mert többek között magyar történelem is, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája és szégyene is.

Laci, aki, mint mondja, az interneten keresve talált rá az iskolára, boldogan jött ki dolgozni, sokat és régóta önkénteskedik és a Külkereskedelmi Technikum tanulójaként elkezdett érdeklődést tanúsítani a zsidó kulturális hagyomány iránt is. Az ünnepek alatt szünet van az iskolában és ő gondosan utánanéz mindig, miről szólnak az éppen aktuális ünnepek. Dolgozik is közben egy élelmiszer-áruházlánc egyik üzletében, mellette tanul, mellette önkénteskedik 20 évesen, besegít a bölcsődében is, amelynek édesanyja a vezetője, hogy segítse barátnője ambícióit, aki egyetemre szeretne menni. A zsidóság számára új világot tárt ki, örül, hogy ebbe is beleláthat, a szakmai oktatással is elégedett és ő is úgy gondolja, hogy be fog iratkozni az egyik egyetemre, ha majd itt végez. 

Egy másik fiatalember is megerősíti, hogy az ilyen programok annak ellenére is jók, hogy kimarad egy napnyi tanulás újra, a zsidó ünnepek mellett, noha az, aki itt van, már motivált, nagyon szeretne tanulni. Ő is beszél arról, mennyire számíthat mindenki az iskola stábjára, ha baja támad, kérdései vannak. A munka közben hallani, ahogy néhányan már zsidóként identifikálják magukat viccből, de mégis valamilyen játékos azonosulással.

A tanárok közül Czibolyáné Nagy Anna mesél nekünk arról, mennyit jelent neki ez a mostani alkalom, mint mondja, egy aktív, részben tanítással töltött élet végén kezdett el részmunkaidőben dolgozni a Külkereskedelmi Technikumban évekkel ezelőtt, miközben beszél, dolgozik, nem látni rajta, hogy már nyugdíjasként dolgozik vissza, úgymond. Hálás az Örökkévalónak az egészséges, aktív időskorért, azt mondja, addig szeretne dolgozni, amíg lábra tud állni, azt kívánja a tanítványainak is, hogy legyenek ennyire szerencsések, ne veszítsék el a bizalmat a világban és az energiáikat. Elmondja, mielőtt elköszönnénk tőle, hogy Gyöngyösön tanított évtizedeken át és feldolgozta egy Heves megyei település, Hort zsidó családjainak történetét, amit tudott, megkeresett arról, hol és hogyan éltek a holokauszt előtt, mert utána a túlélők, mindössze hárman, elhagyták a falut. És rámutat a névtelen és jeltelen áldozatoknak emelt emlékoszlop előtt egy nagy, formátlan kőre, ő hozta el a falu követeként tavaly Hortról, az van ráírva a kődarabra, hogy a horti zsidók emlékét hivatott őrizni itt, Óbudán, a csendben, örökké. Nem véletlen, hogy idekerültem – összegez. Semmi sem véletlen. Talán igaza van.

Megérkeznek a szendvicsek és az innivaló, tűz a bágyadt, jókedvű napfény az egyre tisztább temetőkertre átszűrődve a magas fák ágain. Élet, halál és emlékezet, béke és gondos, óvó tevékenység együttállásában.