Szolnoki gettó: „Szótlanul vártuk sorsunk beteljesülését"

2024. Június 25. / 10:44


Szolnoki gettó: „Szótlanul vártuk sorsunk beteljesülését"

„Millió és millió légy nyüzsög egész napon át. Jön a német altiszt – talán 25 éves – mindenki feláll, kalapot levenni. Aki késik, könnyen kap egy-két ütést. Jön a tiszt, felállni, kalap le, állni, míg csak el nem tűnik. Mellettünk táboroz dr. Bodnár kir. közjegyző a húgával. 40 évvel ezelőtt lett keresztény, de szülői zsidók voltak, ők is zsidónak számítanak" – hangzottak el a szolnoki mártír megemlékezésen Erdős Gáspár naplójának sorai.

A Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (NÜB) különbuszt indított múlt vasárnap a szolnoki mártír-megemlékezésre, amelynek keretében a NÜB tagjai a helyi kis zsinagógában rendezett eseményen vettek részt, majd megkoszorúzták az egykori cukorgyár falán elhelyezett emléktáblát.

A zsinagógában dr. Schiffer János, a NÜB elnöke, dr. Feldmájer Péter, a Közép-Magyarországi Hitközség elnöke, dr. Róna Tamás főrabbi és Győri Péter Benjámin, az evangélikus egyházközség lelkész mondott beszédet, közreműködött Dési Tamás kántor.

sch.jpgDr. Schiffer János

Dr. Schiffer János többek között Esterházy Péter sorait idézte „A Bermuda-háromszög – A 21. század nyelvéről" című esszéből: 

Amit bizonyosan tudunk a 21. századról, és ez egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. Mindenki. Ez megváltoztatja a világot, megváltoztatja a nyelvet, a beszédet – legalábbis a világnak azon pontjain, ahol beszélnek a holokausztról, ahol ez emberi téma; a magyar nyelvet, ezt a botrányos érzéketlenséget a mostani állás szerint nem fogja érinteni. Másképp beszél és másképp hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az is, aki nem volt ott. (...) El akarjuk-e felejteni a történteket, mint egy rossz álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk), vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját? Ez a 21. század nyelvének nagy kérdése: elfelejteni akarjuk-e, vagy pedig ha nem is megérteni, de megtartani Auschwitzot szörnyű emberi mivoltában, vagyis az a kérdés, hogy a neurózis vagy a kultúra lehetőségeivel élünk-e".

feld.jpgDr. Feldmájer Péter

Dr. Feldmájer Péter ugyancsak az emlékezetre fűzte fel gondolatait: mint mondta, a természet törvényei szerint lassan eltávoznak a túlélők, majd el fognak menni az első és második generációs túlélők is. S ha ez bekövetkezik, akkor örökül kell hagyni az utódokra az igazságot, hogy el lehessen beszélni a történteket nemzedékeken át.

A rendezvényen részletek hangzottak el Erdős Gáspár naplójából, aki családjával a szolnoki gettóba (a volt cukorgyár épülete) deportáltak. Ebből idézünk:

„Feljegyzéseimet Herzogenburgban, Bécstől 82 kilométer távolságban kezdem. Rudolf Riefenthal betonüzemének egyik barakjában vagyunk 22-en, a 23-dik Schönfeldné karcagi orvosnő 14 nappal ezelőtt megszökött. Megpróbálom összefoglalni az elmúlt 6 hónap és az az előtti idők, a zsidóságra nagyon súlyos, végzetes eseményeit. (...)

1944. VI.16. Este 6 órakor, péntek este volt, podgyászunkat 2 heti élelemmel kocsira raktuk. Közben Szinetárné – súlyos beteg volt – a Márer telepen egy hordágyon meghalt. Utolsó kívánsága volt, hogy szülei mellé temessék. (...) 

A vonathoz a tárzekér után 4-es rendben gyalog mentünk. Sokan a kocsikra ültek fel. Az útvonalon két oldalt temérdek ember nézte a szomorú látványt. Csecsszopó gyerekek, súlyos betegek, öreg emberek, fiatalok csüggedten, szótlanul mentünk. Megdöbbentő volt ez az esemény. Nem hittük, hogy elszállítanak bennünket. 60-80 ember sok podgyászával került egy vagonba. Persze keservesen tudtunk elhelyezkedni.

10 óra körül a vagont lezárták. Szörnyű érzés volt ez. A vonat elindult és másnap, szombaton délután 5 órakor Szolnokon, a cukorgyár vágányán állott meg. Nagy keservesen behordtuk csomagjainkat a káromkodó, bottal verekedő rendőrök közt, akik csendőr fedezetünket felváltották.

Pénzt, ékszert, órát, jegygyűrűt még a gettóban át kellett adni a testi motozást végző detektívnek. A nőket női megbízottak motozták meg. Indulás előtt elszedték a meleg takarók nagy részét, még lavórt sem engedték elhozni, amit ma 1/2 év után is nagyon nélkülözünk.

Szolnokon az udvarban a földön csináltunk fekhelyet. Alvásról szó sem lehetett. Nem is feküdtünk, csak ültünk felöltözve 8 éjjelen át.

sch2.jpgA NÜB képviselői megkoszorúzzák a volt cukorgyár falán elhelyezett emléktáblát

Riadva, borzongó lélekkel gondolok a szolnoki koncentrációs tábor temérdek testi és lelki szenvedésére. Nem is tudom, nem tudhatom leírni, milyen súlyos idegállapotban voltunk ottan, vagy 6000-en talán 500 embernek szűkösen elegendő területre zsúfolva. A régi cukorgyár üres helyiségében 100-200 ember, ha elfért, most 1000-nél is többen lehettek ottan. Mi Rózával kint maradtunk a szabad ég alatt. Csillagos júniusi éjszakánk sem volt egy percre sem.

Folytonos lövöldözés nyugtalanított. Este 9-re elhelyezkedtünk a hátizsákjainkon (sokan lefeküdtek a földre vagy ágyneműjükre). Aztán jöttek a különböző parancsok. 5 perc alatt mindenki menjen be a cukorgyárban lévő helyiségekbe, amely zsúfolva volt. Persze ez nem volt lehetséges. Német katonák, magyar rendőrök hallatlan durvasággal szorították a szerencsétlen tömeget. Azután visza a helyünkre.

Egyik éjjel mégis csak bezsúfoltak bennünket. Állni alig lehetet. Ajtók, ablakok lezárva. A hőség egyre nőtt. Rémesen izzadtunk. Kisgyermekek sírtak. Idősebbek fel-feljajdúltak. Féltem, hogy megfullasztanak bennünket. A levegő egyre romlott. Alig volt benne oxigén. Kezünket szorongatva álltunk Rózával. Én igyekeztem leguggolni, lent még volt oxigén. Róza nem tudott leguggolni, mert valaki a lábába harapott, az a szerencsétlen, aki már feküdt nem volt ideje felállani a nagy tömegbe'. A bűz a földről elviselhetetlen volt. 

Kint lövöldözés. Időnként az ajtó kinyílt. Valaki az ablakot belülről betörte. De egyre csökkent ellenálló erőnk. Én lefelé húztam a Róza kezét, ő szegény képtelen volt leguggolni, nem is bírta a tűrhetetlen bűzt. Elmúlhatott éjfél. Derengett a hajnal is, mi álltunk, izzadtunk, féltünk egymás kezét szorongatva, szótlanul vártuk sorsunk beteljesülését a – véget. 

Egy nő zavarosan kiabál. Tízen, húszan ordítják: fogják le, fojtogat, megőrült. Rendőrbiztos úr ne engedje, hogy bántsanak, üvölt az őrjöngő. Erős férfiak vetik rá magukat. Ordítás, sírás, jajveszékelő riadalom. Kivinnék a német katona utasítására, de mozdulni sem tudnak.

Világosodik. Lassan tovább és tovább marad nyitva az ajtó, a tömeg megmozdul, egy másik helyiségbe terelnek. Friss levegő. Róza rosszul van, ájultan fogom fel. Vas Sándor rám kiált, vigye ki a szabadba azt a nőt, látja, hogy el van ájulva. Kivonszolom, székre ültetem. Kalapom tartom elébe, abba hányt. Jobban érezte magát. Elengedtek mindnyájunkat. Lerogytunk hátizsákjainkra. Reggel van. Ülőhelyünk mellett van a szemétdomb, oda öntik a mosdóvizet is, ételhulladékot. Millió és millió légy nyüzsög egész napon át.

 Jön a német altiszt – talán 25 éves – mindenki feláll, kalapot levenni. Aki késik könnyen kap egy-két ütést. Jön a tiszt, felállni, kalap le, állni, míg csak el nem tűnik. Mellettünk táboroz dr. Bodnár kir. közjegyző a húgával. 40 évvel ezelőtt lett keresztény, de szülői zsidók voltak, ők is zsidónak számítanak. 

Egy borzalom odébb a széles nyitott latrina. Szörnyű bűz. Leírni nem lehet, ráemlékezni nem emberi, visszaidézni csak borzongó lélekkel lehet azt, ami velünk Szolnokon történt."

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek