Nyolcvan évvel
ezelőtt nagy megnyugvással vette tudomásul a magyar közvélemény, hogy lemondott
Aschner Lipót, az Újpest elnöke. Igaz, a mecénás évtizedekig irányította a
lila-fehér egyesületet, sőt ahogyan iparát, úgy sportklubját is világhírűvé
tette az akkor még önálló, főváros közeli településnek. Ám nincs mit szépíteni:
a korabeli szóhasználat szerint „mocskos zsidó” volt. HEGYI IVÁN írását
ajánljuk a JELEN hetilapból.
Dr. Hóman Bálint m.
kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1942. január 31-én adta ki a
sportszövetségek működését szabályozó rendeletet. Ez kimondta: „Sportszövetség
tisztikarának vagy más szervének és sportegyesületnek tagja nem lehet az, akit
az 1941. XV. t. c. 9. §-a értelmében zsidónak kell tekinteni. Az olyan
sportegyesületet, amely ennek a rendelkezésnek nem felel meg, fel kell
oszlatni.” Leszögezte továbbá: „Annak a sportszakosztálynak, amely a rendelet
hatálybalépésekor már sportszövetség tagja volt, 60 napon belül igazolnia kell,
hogy az 1941. XV. t. c. 9. §-a értelmében zsidónak tekintendő tagja nincs.”
A derék Hóman,
akinek manapság szobrot emelne néhány kormánypárti tótumfaktum, azt állította
1942. június 9-én a parlamentben: „A sporttársadalom türelmetlenül sürgette a
zsidókérdés megoldását.”
Az áldozatos
politikus tette hát, amit kellett.
A Pesti Hírlap
diadalt ült: „Hóman miniszter ezzel a rendelettel új korszakot szab meg a
magyar társadalmi sportok történetében.” A Nemzeti Sport ugyancsak nekibuzdult:
„Fokozott munkára lesz szükség, hogy életre keljen a holt betű, és a
lehetőségek teljes kihasználásával új, az eddiginél is szebb jövő felé törjön
előre a magyar sport.” A közhangulatot híven tükrözte, hogy még a Magyar Turisták
Országos Szövetségének hivatalos értesítője is vezércikkben foglalkozott azzal
a „harccal”, amelyet a magyar természetbarátok indítottak a turista egyesületek
és a menedékházak zsidómentessé tétele érdekében.
A mi hazánkban a
mentesítés nem negyvenkettőben kezdődött. Az Őrségváltás a magyar sportban
című kiadvány emlékeztetett rá: „a teljesen elzsidósodott labdarúgó-szövetség”
élére a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1939. június 20-án nevezte ki dr.
Gidófalvy Pált miniszteri biztossá. Hozzátette: „Az 1937/38-as bajnoki évben a
magyar élfutball ügyeit zsidó elnök és zsidó ügyvezető intézte. A tizennégy tag
közül hat volt zsidó. Valamennyi jegyelszámolást két zsidó végezte. Az országos
szabályalkotó és panaszbizottság elnökhelyettese, előadója és két tagja volt
zsidó.”
A válogatott meg
vb-döntőt vívott a szörnyűséges évad végén.
Az ezüstérmes csapatba az Újpest öt
labdarúgót delegált: Balogh Istvánt, Szalay Antalt, Szűcs Györgyöt, Vincze
Jenőt, Zsengellér Gyulát. A lila-fehér együttes 1921 és 1942 között húsz
alkalommal ért el dobogós helyezést a magyar bajnokságban, ötször első,
kilencszer második, hatszor harmadik volt. Közben 1930-ban megnyerte az európai
Bajnokok Tornáját, 1929-ben és 1939-ben elhódította a Közép-európai Kupát.
A huszonkilences KK-döntőben a Nemzeti Sport szerint „felejthetetlen győzelmet”
arattak a lila-fehérek, akik későbbi vb-ezüstérmeseket tettek tönkre a Megyeri
úton. A Slavia 5:1-es vereséget szenvedő együttesében ott sorakozott az
1934-ben világbajnoki döntőt játszó Plánička, Ženíšek, Svoboda, Puč.
Apropó, Megyeri út!
Az is az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Részvénytársaságot felvirágoztató
Aschner volt, aki klubelnökké választása első évében felkérte Hajós Alfrédot,
az első magyar olimpiai bajnokot: tervezzen stadiont a gyár területére. A sors
fintora, hogy a sokoldalú Hajós is a „mocskos zsidók” közé tartozott. Ám 1922.
szeptember 17-én átadták a sporttelepet, és az avatás szebben nem is
sikerülhetett volna: a lilák 2:1-re nyertek az FTC ellen. A stadion első gólját
szerző Szidon Rezső nem sokáig emlékezhetett a nagy pillanatra, mert
gyomorbetegsége következtében 1931-ben, alig harminckét éves korában elhunyt. A
második újpesti gólt Schaller szerezte, és Pataki hiába szépített az utolsó
előtti percben, a zöldek kaptak egy kokit.
Aschner hatvanhárom
éves koráig az üzem területén lakott családjával. Onnan 1935-ben költözött a
Rózsadombra, a budai házat apósa hagyta rá a végrendeletében. Az újpesti
mecénás gyakran tréfálkozott azzal, hogy azért él az Apostol utcában, mert kitől
is örökölte a villát? Az apóstól... Vasárnaponként gyalog járt a zöldövezetből
a Megyeri úti stadionba, ami sportteljesítménynek is elment, hiszen mindennek
nevezhető, csak könnyű kis sétának nem.
A villa utóbb
hírhedtté vált, mert a náci megszállás után azt nézte ki magának a köztudottan
kifinomult Adolf Eichmann. Aschnert Mauthausenbe hurcolták. Kilenc hosszú
hónapot töltött a lágerban, majd a Tungsram vezetői százezer svájci frankos
váltságdíjat fizettek az SS-nek, hogy az 1944 decemberében hozza ki a
gyáriparost a pokolból. A precíz náci adatok szerint Mauthausenbe 199 404
foglyot deportáltak, közülük csaknem 120 ezer meghalt vagy inkább megdöglött,
mert ott elhunyni nem, csak elpusztulni lehetett.
Az Újpest 1942-ben
a második helyen zárta a bajnokságot 95:42-es, elfogadhatónak
mondható gólaránnyal. A 95 „dugóból” négyen szereztek 74-et: Zsengellér
27-szer, Szusza Ferenc 20-szor, Kalocsay Géza 16-szor, Ádám Sándor 11-szer
köszönt be az ellenfeleknek. A csapat az őszi szezonban egyetlen vereséget szenvedett
– az utolsó fordulóban kapott ki 2:1-re a Gammától –, majd a tavasszal
háromszor is alulmaradt, a Szolnokkal (1:2) és az Újvidékkel szemben (0:1)
pályaválasztóként, a Diósgyőr ellen (0:1) mint vendég.
A pecsétet a Csepel
bajnoki címére azonban az ütötte, hogy az Újpest biztos győzelmet engedett ki a
kezéből a „szigetvárosi” vendégségben. A lilák a második félidő elején már
3:1-re vezettek – Szusza kétszer, Zsengellér egyszer csöngetett –, ám kapusa,
Sziklai Ferenc a folytatásban összezavarodott, és két kapitális hibája
következtében a vendéglátók kiegyenlítettek (3:3). „Gyönyörű, izgalmas, nagy
iramú mérkőzés, igazságos eredmény” – zengte a Nemzeti Sport, de az újpestiek
egyáltalán nem tartották gyönyörűnek a meccset, még úgy sem, hogy 1:0-s hazai vezetésnél
megúszták a nagyobb bajt, mivel a csepeli Kapta László tizenegyest rontott.
Ráadásul hamarosan
az Üllői úton ugyanúgy eltékozolta a győzelmet az Újpest, ahogyan Csepelen. A
ferencvárosi pályán 2:0 volt a vendégek javára, Zsengellér mondta is, „úgy
indult, hogy simán nyerünk”, de Sziklai megint beszedett két „nokedlit”, és a
végén a lilák örültek, hogy Zsengellér egyenlített az FTC ellen (3:3).
Ez egy héttel
azután történt, hogy a német válogatott ugyancsak az Üllői úton 5:3-ra legyőzte
a magyart. Két nappal később a Nemzeti Sport a címoldalán tálalta a vitéz Béldy
Alajoshoz, a magyar ifjúság országos vezetőjéhez címzett felejthetetlen
táviratot: „Nemzeti labdarúgócsapatunk hazaérkezése után a budapesti
fogadtatásról kapott jelentések azt a boldog meggyőződést érlelik meg bennem,
hogy a mi közös utunk, amely a köztünk lévő régi hagyományokat szolgálja,
szíves és baráti sportkapcsolatainkat még jobban ki fogja mélyíteni. Engedje
meg, hogy kedves barátaimnak és különösképpen önnek ez alkalomból köszönetet
mondjak és őszinte szívből üdvözöljem. Hans von Tschammer und Osten birodalmi
sportvezér.”
Ám az igazi
veszedelem már a harmincas években megjelent.
Amikor 1939-ben hatályba lépett a
második magyarországi zsidótörvény, amely l2 százalékban állapította meg az
ipari és kereskedelmi vállatoknál dolgozó zsidók arányát, Aschner a Tungsramban
munkafelvételt hirdetett nem zsidók számára, hogy így növelje 88 százalékra az
utóbbiak arányát.
Negyvenkettőben már
nem volt ilyen szabadsága.
Horthy Miklós dicsfénye viszont vakítóan
ragyogott, legalábbis a márciusban menesztett miniszterelnök szerint. Bárdossy
László, a napjaink kurzustörténészei szerint puszta „idegenrendészeti"
intézkedéssel Kamenyec-Podolszkij gyilkos infernójába úgy húszezer zsidót
küldő kormányfő azt mondta őfőméltóságáról, miután Magyarország – erre
vonatkozó német igény hiányában is – hadat üzent a Szovjetuniónak (majd maga
Bárdossy az Egyesült Államoknak): „Most, amikor Európa ismét fegyvert ragadott
a vörös bélpoklosság leküzdésére, büszkeséggel és megelégedéssel tekintünk
kormányzónkra, aki az elsők között volt a küzdelemben, aki maroknyi
hadseregével a magyar hagyományokhoz hűen a nyugatot védte, a nyugati
művelődést mentette meg a keleti, ázsiai veszély ellen, aki népét a
megalázottság és a kitaszítottság könnyes tanácstalanságából kivezette az új,
európai látókör felé, a magyar világosság és felemelkedés verőfénye felé.”
Nem igaz?