Grósz Andor: Eljöttem siratni negyvenöt rokonomat

Azért utaztunk ide, hogy lerójuk tiszteletünket a mártírok emléke előtt és lélekben megerősödve, hitünkben és eltökéltségünkben megszilárdulva térjünk haza. Azért utaztunk ide, hogy megmutassuk, nem ismétlődhet meg a történelem és megmutassuk, folytatjuk az 1944-ben meggyilkolt mártírok félbeszakított életét, teremtő tevékenységét – fogalmazott Dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke a Nemzetközi Élet Menete megemlékezésen, hétfőn Auschwitz-Birkenauban az I. tábor 18-as számú épülete előtt, ahol a magyar áldozatoknak szentelt kiállítás látható. 

Az alábbiakban a Mazsihisz elnökének a megemlékezésen elhangzott tejes beszédét olvashatják. 

Tisztelt Emlékező társaim!

Világszerte vannak vallások, amelyekben a zarándoklat kiemelten fontos szerepet játszik. 

Elég csak a mekkai haddzsra, vagy a katolikusok búcsújárására, különböző szent helyekre történő zarándoklatokra gondolnunk. A zsidó vallásra ez nem jellemző. Most mégis eljöttünk Auschwitzba, a magyarországi holokauszt végső színhelyére, hogy mintegy zarándoklatként lerójuk tiszteletünket a mártírok emléke előtt.

Eljöttem siratni negyvenöt rokonomat, akiket ide deportáltak és itt gyilkoltak meg az elvetemült náci pribékek. 

Eljöttem siratni azt a több, mint ötezer ártatlan győri áldozatot, akiket szülővárosom gettójában zsúfoltak marhavagonokba, hogy néhány napi keserves utazást követően itt leljék halálukat. Eljöttem siratni azt a több, mint négyszázezer magyar zsidót, akik a „végső megoldásként” nevezett példátlan népírtásban itt lelték halálukat.

Megrendülten állok itt, ezen a helyen, amelyet sokan a legnagyobb magyar temetőnek neveznek. 

Temető? 

Valóban, nincs jobb szavunk rá, hiszen nincs még egy hely a világon, ahol ennyi magyar állampolgárt, ennyire barbár módon gyilkoltak volna meg. De ha temető, akkor különleges, sírok nélküli temető ez, ahol az elvetemült gyilkosok a legalapvetőbb emberi végtisztességet, azt, hogy eltemessék őket, sem adták meg áldozataiknak. Ahogy azt André Schwartz-Bart írta,

Hogyan gyászoljam halálotokat,
Hogyan követhetném koporsóitokat,
Hiszen maroknyi kóbor hamu vagytok
Az ég és a föld között.

A napokban van nyolcvan éve annak, hogy az első vonatok Magyarországról begördültek ide. A Magyar Államvasutak marhavagonjaiból kivánszorgó szerencsétlenek, akik az északkelet magyarországi gettókból tartó néhány napos gyötrelmes utazásuk után még magukhoz sem térhettek, és máris túlestek a szelekción, ahonnan legtöbbjük útja egyenesen a gázkamrába vezetett. Az ezt követő hetekben további 440 ezer ember osztozott az első transzport sorsában.

Az utolsó fejezete volt ez egy hosszú folyamatnak, amelynek első intézkedése két és fél évtizeddel korábban egy ártatlannak tűnő döntés volt a zsidó hallgatók számának korlátozásáról a hazai egyetemeken. 

Ezt követte a zsidónak minősített emberek kiszorítása a gazdaságból, oktatásból, államigazgatásból, tudományból, kultúrából, sportból, a vagyonuktól és szabadságuktól történő megfosztása, hogy végül az SS Eichmann kommandó százötven tagja, a magyar közigazgatás százezreinek hathatós, sokszor lelkes támogatásával ide, a halálba küldje őket.

Számunkra, akik itt most összegyűltünk, ezek közismert tények. 

Nem egy újabb történelemórára jöttünk. Én azért utaztam ide, hogy saját szememmel lássam azt a tájat, amelyet ideszállított rokonaim láttak életük utolsó pillanataiban, hogy saját szememmel lássam azt az égboltot, amelyre tekintetüket utoljára vetették, mielőtt a zuhanyzónak álcázott kivégzőhelyiségbe tuszkolták őket.

Kedves Barátaim!

Vannak az életben dolgok, amiket meg lehet bocsátani, jóvá lehet tenni, sőt még elfelejteni is lehet, de azt, ami a soá alatt ezen a szörnyűséges helyen történt, sem megbocsátani, sem jóvá tenni nem lehet, elfelejteni pedig nem szabad. Akik ezeket a bűnöket megbocsáthatták volna, itt vesztették életüket, így a megbocsátás az Örökkévaló feladata, az emlékezés pedig a mi kötelességünk.

Mi mindannyian azért utaztunk ide, hogy lerójuk kegyeletünket az itt meggyilkolt anyák és csecsemők, gyermekek és idősek, férfiak és nők emléke előtt. 

És azért is utaztunk ide, azért utaztunk ide ennyien, hogy erőt mutassunk, hogy megmutassuk, hogy az, ami itt történt, soha többé nem történhet meg! Nem történhet meg, mert nem hagyjuk, hogy megtörténjen! Mi mindannyian, akik itt vagyunk, és a jóérzésű emberek százmilliói világszerte együtt fogjuk megakadályozni, hogy a szélsőségek, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus még egyszer olyan erőre kapjon, hogy veszélyeztesse emberek életét, hogy veszélyeztesse népünk létét. Nem fordulhat még egyszer elő a történelemben, hogy meghunyászkodunk, meghúzzuk magunkat! Ezt a leckét, az áldozatok milliói élete árán megtanultuk, nem kulloghatunk el!

Ez a kiállás különösen fontos most, amikor példátlan támadás érte Izraelt és a zsidó népet, amikor nyolc évtizeddel a holokauszt után ismét ártatlanok vére hullik, amikor csecsemőket és aggastyánokat gyilkolnak meg vagy hurcolnak el otthonaikból. Amikor az antiszemitizmus lángja ismét magasra, példátlan magasra csap világszerte. Most kell ennek ellenállni, most kell ennek gátat szabni. Ennyit megtanultunk a történelemből.

Azért utaztunk ide, hogy lerójuk tiszteletünket a mártírok emléke előtt és lélekben megerősödve, hitünkben és eltökéltségünkben megszilárdulva térjünk haza. Azért utaztunk ide, hogy megmutassuk, nem ismétlődhet meg a történelem és megmutassuk, folytatjuk az 1944-ben meggyilkolt mártírok félbeszakított életét, teremtő tevékenységét. Merítsünk ebből a látogatásból erőt a mindennapok kihívásainak leküzdéséhez, erőt a magyarországi zsidóság, Izrael és Izrael népe, a zsidó élet és a zsidó kultúra felvirágoztatásához. Azzal, hogy ma itt vagyunk, jelenlétünkkel is hirdetjük, hogy a bűnösök, a gyilkosok, akik elődjeink életére törtek, elbuktak. Nem sikerült népünket kiirtani. Itt maradtam írmagnak én, itt maradtak mellettem írmagnak tízezrek Magyarországon. Továbbra is létezik és újra virágzik a magyar zsidóság, új zsidó közösségek jönnek létre, új zsinagógák nyílnak, zsidó intézmények létesülnek, új szervezetek alakulnak. Nyolcvan évvel a holokauszt után sem hevertük ki és soha nem is fogjuk kiheverni a vészkorszak által okozott veszteséget, de elmondható, hogy újra van virágzó zsidó élet Magyarországon, és vannak innen származó zsidó közösségek Izraelben, akik a két ország között élő láncszemet képeznek. Ezt vágom dacosan a gyilkosok képébe, ezt mondhatom büszkén itt, majd fél millió honfitársam meggyilkolásának színhelyén.

Am Iszrael Háj!

Innen a hajdani poklok poklából üzenjük az úgynevezett civilizált világ azon részének, hogy akik ma Izrael és a zsidó nép ellen tüntetnek, támogatva a terrorizmust, ezzel nem csak a zsidó államot gyengítik és járulnak hozzá az antiszemitizmus felerősödéséhez, hanem egyúttal saját civilizált világuk ellenségeit is erősítik!

Tisztelt Emlékezők!

A saját nevemben, és az itt, ezen a helyen elpusztított rokonaim, valamint minden mártírunk emléke előtt tisztelegve köszönöm, hogy meghallgattak.

Tisztelet a mártíroknak!
Emlékük legyen áldott!
Zihronám Livráhá!