Grósz Andor: A családom nagy része számomra nem emlék, hanem hiány

A holokauszt nem pusztán történelmi adat, hanem a családokban tovább élő hiány” – hangsúlyozta dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke a Kossuth Rádió Napi jegyzet című műsorában. A Holokauszt Nemzetközi Emléknapján a Mazsihisz elnöke személyes vallomásokban idézte fel a meg nem ismert családtagokat és a fájó csendet, egyben közös figyelmeztetést fogalmazott meg mindannyiunk számára: az emlékezés nem ünnep, hanem aktív felelősség, hogy a gyűlölet ne szivároghasson vissza a mindennapjainkba.

"A családi fényképalbumok lapjai között általában generációk mosolyognak vissza. Nálunk a lapok nagy része üres. Gyerekként sokáig nem értettem, miért nincsenek nagyszüleim, nagybácsik, unokatestvérek. Miért csak édesapám ül az asztalfőn, és miért nem beszél arról, kik ültek ott valaha, az ő gyerekkorában mellette.

Édesapám 1944-ben zsidó munkaszolgálatos volt. Egy bányában dolgoztatták, állandó életveszély közepette. Mégis túlélte, hazatért. De a nagy családból egyedül ő tért vissza. A többiek neveit csak nehezen kimondva hallottam, csak így hangzottak el, mintha a kimondásuk is fájna. Én pedig úgy nőttem fel, hogy a családom nagy része számomra nem emlék, hanem hiány. Nem történet, hanem csend.

A magyarországi holokauszt számokban mérve is felfoghatatlan tragédia. 

Rövid idő leforgása alatt több, mint félmillió, a kor rideg, hivatalos szóhasználata szerint „zsidónak minősülő” embert gyilkoltak meg. Hosszú ideje próbálok elképzelni ennyi embert, de nem sikerül. Hogyan is tudnám megjeleníteni magam előtt például Bács-Kiskun, vagy Somogy és Tolna vármegye teljes lakosságát? Ennyi embert küldött gázkamrába az akkori hatalom, dolgoztatott halálra, vagy terelt át az aknamezőkön. Felfoghatatlan szám, de ha sikerülne is elképzelnünk, a számok nem beszélnek arról, milyen az, amikor egy gyerek nem tudja, milyen volt a nagymamája hangja. Amikor nincsenek családi legendák, nincsenek régi receptek, nincsenek közös történetek. Amikor a múlt nem kapaszkodó, hanem árnyék.

A legfontosabb megértenünk, hogy a magyar zsidóság vesztesége nem csak a zsidóké. 

Megölték Radnóti Miklóst, Rejtő Jenőt, Gelléri Andor Endrét, Karácsony Benőt, Szerb Antalt, Fényes Adolfot vagy Faragó Klárát, Braun Csibit, Petschauer Attilát - és csak ezekből a magyar kultúrtörténet részét képező nevekből is több százat tudnék még mondani. Magyarország veszített el embereket, gondolatokat, dallamokat, szaktudást, tudományos ismereteket, szorgos kezeket, fantasztikus sportolókat, művészeket és még sorolhatnám sokáig. Önmagából taszított ki hazaszerető embereket. Önmagából szakított ki egy darabot. Ez a hiány ott volt a háború utáni fejlődésben és ma is ott van a levegőben, a városok, falvak utcáin, a családok történeteiben.

Január 27. a Nemzetközi Holokauszt Emléknapja, az auschwitzi haláltábor felszabadulásának évfordulója. 

Azé a táboré, amely a kegyetlenség, a rémségek szimbólumává vált, ahol több, mint egymillió embert, közöttük 232 ezer gyermeket, több mint húszezer romát gyilkoltak meg. Ahova két hónap alatt közel 430 ezer zsidónak minősülő magyar állampolgárt deportáltak. A Holokauszt emléknapja nem csupán gyásznap. Tükör is. A kérdés pedig egyszerű: belenézünk-e? Mert a szembenézés a történtekkel nem csupán a múlthoz való viszonyulásunkat változtatja meg, hanem ennél sokkal fontosabbat, a jövőt, saját jövőnket védi. A felejtés, vagy a múlt bűneinek elhallgatása mindig a lehetséges következő tragédia előszobája.

Ma, amikor Európa-szerte újra erősödnek az antiszemita hangok, fokozódik a romaellenesség, amikor a gyűlölet lassan, alattomosan próbál visszaszivárogni a mindennapokba, különösen fontos kimondani: a holokauszt nem csak „a zsidók ügye”! A gyűlölet soha nem marad meg ott, ahol elkezdődött! Aki ma a zsidókat támadja, holnap mást fog. Aki ma hallgat, holnap talán már nem lesz kinek szólnia.

Én nem ismertem a nagyszüleimet és rajtuk még további 43 rokonomat. 

De azt szeretném, hogy a gyerekeink, unokáink olyan Magyarországon nőjenek fel, ahol nem kell elmagyarázni, miért fontos kiállni egymásért. Ahol a múlt nem teher, hanem iránytű. Ahol a szembenézés nem bátorság kérdése, hanem természetes, magától értendő viszonyulás.

Emlékezni nem ünnep. Cselekvés, tudatos, fáradságos cselekvés. 

De ez a cselekvés az egyetlen út ahhoz, hogy a tragédia okozta hiányból egyszer mégis valami közös jövő épülhessen."