A Mazsihisz elnöke az Élet Menetén: „A Prédikátornak igaza volt"

Több ezren vettek részt vasárnap délután az Élet Menetén, amely a dr. Verő Tamás főrabbi által megszólaltatott sófár ősi hangjaira a Cipők emlékművétől vonult a Várkert Bazárig. Dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke a beszédében egyebek közt azt mondta: a mostani menetnek fájóbb az aktualitása, mint az elmúlt évek során bármikor.

A megemlékezés a Cipők emlékművénél kezdődött, ahol Michel Gourary, az Élet Menete európai igazgatója a beszédében azt hangsúlyozta: 1944 május-júliusában mindössze pár hét alatt deportáltak Magyarországról csaknem 450 ezer magyar zsidót, méghozzá a magyar állami szervek, hatóságok, csendőrség aktív közreműködésével. Olyannyira, hogy Adolf Eichmann – aki a  vészkorszakban a zsidóság deportálását irányította a második világháborúban – az 1961-es izraeli perében külön kiemelte a magyar hatóságok buzgóságát a magyar zsidók összegyűjtésében és elszállításában. Gourary hozzátette: a magyar állam vezetői – többek közt Orbán Viktor kormányfő – az elmúlt években elismerték a magyar állam felelősségét a tragédiában.

Dr. Verő Tamás főrabbi fújta meg a sófárt

A több ezres menet innen a Lánchídon át vonult át Budára a Várkert Bazárig,a menetet többek között Maja Kados izraeli nagykövet, Bóka János európai ügyekért felelős miniszter, dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke, dr. Kunos Péter, a Mazsihisz-BZSH ügyvezetője, Mester Tamás, a Mazsihisz alelnöke, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke vezette, jelen volt dr. Nógrádi Péter, a Mazsihisz alelnöke. 

A menet elején holokauszt-túlélőket láthattunk

A tömegben ott volt Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, és részt vett a rendezvényen Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár is.

A Besh o droM zenekar zenészei

A Várkert Bazár előtt a Besh o droM zenekar adta elő az emlékezés napjára összeállított műsorát. Habár az előadás színvonalával semmilyen probléma nem akadt, az együttes egyik tagja a produkció végén szívszorító módon így búcsúzott a közönségtől:

– Elnézést, ha túl hangosak voltunk, de az életet akartuk ünnepelni. Azt a maradékot.

Ezután Szabó Kimmel Tamás színművész, a Lefkovicsék gyászolnak című film egyik főszereplője szólt az egybegyűltekhez, aki lenyűgöző őszinteséggel tárta  a közönség elé a zsidósággal, a saját életével és az önismeret bonyolult, titokzatos jellegével kapcsolatos gondolatait. 

Megosztotta a közönséggel azt a magánéleti tényt, hogy ő maga keresztény, s eleinte, amikor a Lefkovicsék gyászolnak című alkotás egyik főszerepét elvállalta, úgy gondolta, megoldja a feladatot a bevett színészi eszközökkel. De a felkészülés során rá kellett jönnie, hogy az Isten, a hit, a vallás és a saját édesapja kapcsán neki saját elszámolnivalója van az életével. 

Szabó Kimmel Tamás

– Amikor a szerepre készültem, és budapesti zsidó közösségekbe látogattam el, a szeretet és az összetartozás olyan mélységével találkoztam, mint soha azelőtt az életemben. Ennek köszönhetem, hogy az édesapámmal is sikerült rendeznem a kapcsolatomat – mondta a színművész.

A rendezvényen fellépett a Sirim Kórus Rév Kata vezényletével, míg a megemlékezés főszónoka dr. Grósz Andor Mazsihisz-elnök volt, akinek a beszédét az alábbiakban közöljük.

Dr. Grósz Andor. Fotók: Ritter Doron

Dr. Grósz Andor: „De az a hit megrendült"

Köszönöm, hogy ma itt velünk vannak, és közösen emlékezhetünk meg a holokauszt hatmillió mártírjáról és köztük a több, mint fél millió magyarországi áldozatról, felmenőinkről, rokonainkról, hittestvéreinkről. Köszönöm, hogy együtt állunk ki a történelmi emlékezet fenntartásáért, együtt foglalunk állást az antiszemitizmus, a rasszizmus, a kirekesztés minden megnyilvánulása ellen.

A héber Bibliában, a Prédikátor könyvében olvashatjuk:

„Ami volt, ugyanaz lesz; ami történt, újra meg fog történni – nincs semmi új a nap alatt.”

Talán joggal kérdezhetik, miért éppen ezekkel a súlyos, szinte végzetes hangulatú szavakkal kezdem a mai beszédemet. Hiszen ma, az Élet Menetén, az emberi történelem legborzasztóbb korszakára, elvesztett szeretteinkre, el nem mesélt történetekre emlékezünk – azokra, akiket soha nem ismerhettünk meg, de akik emléke örökre velünk marad.

Mi köze van ehhez a fájdalmas emlékezéshez a Prédikátor szavaiban rejlő, időtlen rezignáltságnak?

Azért idéztem ezt, mert sokáig hittem – és talán hinni is akartam –, hogy ami a zsidósággal a 20. század közepén történt, az egyszeri és megismételhetetlen borzalom volt. Hittem a „Soha többé!” ígéretében. Bíztam abban, hogy az emberi természet képes tanulni, a társadalmak képesek immunissá válni a gyűlöletre. Hogy a sötét eszmék el fognak tűnni, ha közösen elutasítjuk őket.

A Sirim Kórus, vezényel: Rév Kata

De 2023. október 7-e megrendítette ezt a hitet. Az a nap, és mindaz, ami azóta történt – az antiszemitizmus új hulláma, a gyűlöletre való új nyelv megtalálása, amely már nem nyílt, de annál alattomosabb – arra emlékeztetett: a Prédikátornak igaza volt. Ami volt, újra történhet. Az emberi természet nem változik meg magától. És a társadalmak – ha nem vagyunk éberek – nem védőbástyái, hanem terjesztői lehetnek a gyűlöletnek.

Az Élet Menetének 2025-ben talán fájóbb az aktualitása, mint bármikor az elmúlt évek során. Nemcsak a múlt áldozataiért menetelünk ma, hanem azokért is, akik ma is veszélyben vannak. Akik ma is túszok, akik ma is célpontjai a gyűlöletnek. És azokért is, akik ma olyan helyen élnek, hogy joggal félhetnek kimondani: „zsidó vagyok.”

Sokáig hittem – vagy hinni akartam –, hogy a mi felvonulásunk, a mi kiállásunk egyértelmű, magától értetődő. Hogy az emberiség közös emlékezete már elég erős ahhoz, hogy soha többé ne engedje a kirekesztésnek, a gyűlöletnek, a rasszizmusnak akár a legapróbb csíráját is.

De ez a hit megrendült. Ma, amikor Izrael a létbiztonságáért harcol, sokan nem a védekező, hanem a támadó oldalára állnak. Ismét szembesülnünk kell azzal, hogy a világ gyakran nem a tényeket, hanem az előítéleteket hallja meg.

Mit tehetünk mi, akik itt vagyunk? Mit tehetünk mi európaiként, magyarként, zsidóként – vagy egyszerűen csak emberként, aki hisz az igazságban?

A Prédikátor, akinek szavai bevezették e beszédet, így folytatja:

„Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak és ideje a táncnak. Ideje a háborúnak és ideje a békének.”

Mi következik ezekből a szavakból? Az, hogy a remény, a talán alaptalan remény ideje után ideje van a valóssággal való szembenézésnek. Elmúlt az az idő, amikor vakon hihettünk a SOHA TÖBBÉ hangzatos jelszavának. Minden jelszó annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Meg kell mutatnunk, hogy erősek vagyunk, hogy össze tudunk fogni, és ki tudunk állni magunkért! És ha ezt megtesszük, akkor közös akarattal ki tudunk állni azokért az értékekért, amelyeket az Élet Menete hirdet.

Maja Kados, Izrael nagykövete

Ma a gyász ideje van. Az emlékezésé. De ne legyen ez passzív fájdalom! Emlékezzünk úgy, hogy közben felemeljük a hangunkat – az élet, az emberi méltóság, a szolidaritás és a tisztesség hangját! Mai menetelésünk, az Élet Menete nemcsak a múlt tragédiáira emlékeztet, hanem figyelmeztet is: a gyűlölet mindig kis lépésekkel kezdődik. Egy szóval. Egy viccel. Egy hallgatással. Egy tekintet elfordításával. És ezek a kis lépések vezetnek a szakadék széléhez.

Ezért vagyunk itt. Hogy újra és újra elmondjuk: nem hagyjuk. Nem engedjük, hogy az emlékezés elhalványuljon. Nem engedjük, hogy a múlt borzalmait elfelejtsék vagy relativizálják.

Mi az emlékezés fegyverével harcolunk. A tudás, a tanítás, a bátorság eszközeivel. És a közösség erejével. Őszinte szívemből köszönöm, hogy ma Önök is csatlakoztak, ma Ti is csatlakoztatok ehhez a közösséghez. És köszönöm önkénteseinknek, a diákoknak a madrichoknak munkájukat, amellyel hozzájárultak e felemelő rendezvény megszervezéséhez.

Kedves barátaim, legyen ez a mai nap nemcsak az emlékezésé, hanem az elköteleződésé is! Mert aki kiáll másokért, az végső soron önmagáért is kiáll. Együtt képesek vagyunk megállítani a gyűlöletet, a rasszizmust, a kirekesztést. Együttes erővel képesek vagyunk megállítani a gonoszt.

Am Israel chaj – a zsidó nép él! És amíg él, emlékezni fog – és emlékeztetni is.