Farkas Zsófi a „saját szobájában”

– Az Így történt című kiállításban öt évem van, de úgy, hogy másfél éven át minden egyes nap ezzel a témával foglalkoztam, hiszen készült két külön nyelvű katalógus, meg kellett írni a feliratokat, ki kellett találni az installációkat, szóval úgy éreztem magam a végére, mintha megmásztam volna egy hegyet – mondja Farkas Zsófi, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteménykezelője, muzeológusa az intézmény heti magazinjában közölt interjúban.

Új sorozatot indított a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár hírlevele, amely az intézmény régi és új munkatársait mutatja be. A legfrissebb számban Farkas Zsófiról olvashatnak, aki éppen tíz éve dolgozik a múzeumban.

Hogyan lettél a zsidó múzeum munkatársa?
A 2010-es években Budapestről egy időre Debrecenbe költöztem, és a Modemben helyezkedtem el, s már terveztem visszajönni, amikor ez a lehetőség adódott. Nagyon szeretem kezdettől fogva, az pedig különösen megfog, hogy kicsi intézmény. Igaz, hogy egy ilyen pici múzeumban mindenkinek szinte minden területen be kell állnia a munkába, de ennek is megvan az az előnye, hogy sokféle módon kipróbálhatja magát az ember. Ezért vagyok én is egy személyben gyűjteménykezelő, muzeológus, kurátor, művészettörténész és még sorolhatnám. Erre nem volna lehetőségem egy nagyobb intézményben, ahol hozzánk képest óriási az apparátus, s minden feladatra van külön ember.

Milyen egy átlagos munkanapod?
Összetett a munkám, átlagos munkanapom nemigen van. Kezelem a gyűjteményünk digitális adatbázisát, azaz minden darabját láttam már legalább egyszer. Az adatkezelésen túl pedig a legváltozatosabban telik a nap: ha kell, műtárgykölcsönzést intézek, előadásokra készülök vagy előadásokat tartok, ehhez társul még a kutatói és kurátori elfoglaltság, sőt kétkezi munka is adódik, amikor műtárgyakat kell elhelyezni egy-egy tárlaton.

Számodra az elmúlt 10 évben mik voltak a legemlékezetesebb munkáid?
Nagyon szerettem a Síp12 Galériát, amely a Síp utcai Mazsihisz-BZSH székház földszintjén üzemelt, a mostani bolt helyén. Említettem az imént, hogy mennyire szeretem azt, hogy a zsidó múzeum kicsi intézmény, s aki visszaemlékszik rá, a Síp12 is eléggé kicsi volt. Emlékszem, hogy ott Schein Gábor az egyik kiállításmegnyitójában azt mondta: olyanok ezek a kis kiállítások, mint egy-egy novella, viszont egy novella is tud ugyanolyan erős lenni, mint egy regény… 

A másik nagy kedvencem a  Szemtanúk című kiállítás volt a 2B Galériában, amely trauma-ábrázolásokat mutatott be holokauszt-túlélőknek a gyűjteményünkben található műveiből. Ebből bontakozott ki aztán a Magyar Nemzeti Galériában Így történt címmel megrendezett tárlatunk, amit remélhetőleg máshol is sikerül majd megvalósítani. Azt azért hozzátenném, hogy nagyon sok év munkája van bennük. Az Így történt című kiállításban öt évem van, de úgy, hogy másfél éven át minden egyes nap ezzel a témával foglalkoztam, hiszen készült két külön nyelvű katalógus, meg kellett írni a feliratokat, ki kellett találni az installációkat, szóval úgy éreztem magam a végére, mintha megmásztam volna egy hegyet. 

S ha egyetlen munkát kellene kiemelned a sok közül?
Ha lehet így mondani, akkor nekem a legszemélyesebb a Saját szoba című tárlat volt a Síp12-ben. Ott Sajó Edit és Schaár Erzsébet egy-egy munkáját állítottam párba egymással. A cím arra utalt, hogy a „saját szoba” egyszerre lehet tágas és szűkös egy nő számára: szűkös, ha a háztartási teendők miatt nem hagyhatja el, de a tér kitágul, ha alkothat benne, ha elmélyülhet, hogy aztán kilépjen a műveivel a világba. Sajó Edit és Schaár Erzsébet művein keresztül a két művész saját konkrét, illetve elképzelt, vágyott tere mutatkozott meg. Nekem nemcsak művészeti értelemben volt ez fontos, hanem személyes okokból is, tehát abban az értelemben, hogy hogyan születtem erre a világra: azaz ebben a testben, nőként, a háború utáni harmadik generáció tagjaként. Ez a kiállítás számomra szinte kiragyog az elmúlt tíz évből, mert úgy érzem, valami lényegeset sikerült felmutatni ezekből a nem annyira könnyű női sorsokból. Sajó Editnek a kiállításon bemutatott önarcképét azért is kiemelném, mert a doktori disszertációmhoz is kapcsolódik, amelynek témája a maszk, mint önarckép.

Szoktál „külső” megkeresésekre is dolgozni kurátorként?
Igen, de egy témáról én csak úgy tudok kiállítást csinálni, ha nagyon mélyen és nagyon zsigerileg érdekel. Szerencse, hogy a legtöbb gyűjteménynek van olyan része, ami izgalmas számomra, s ami köré kiállítást lehet varázsolni.

Hadd tegyek fel egy magánjellegű kérdést is: otthon festmények között élsz? Műgyűjtő vagy?
Gyerekkoromban a szobám tele volt híres vagy kevésbé híres, de nekem fontos művek reprodukcióival, szerintem több száz lehetett belőlük. Szerencsére az anyagi lehetőségeim nem engedik meg, hogy komoly gyűjtő legyek.

Miért szerencse ez?
Mert nem érezném jól magam, ha iszonyú értékes képek lennének otthon, mert talán úgy érezném, hogy ezek a képek nem is nekem szólnak, hanem a nagyközönségnek. 

Forrás: Milev.hu