A sálom jelentése: a béke mint isteni és emberi érték

Ha arra gondolunk, mik a legszentebb zsidó értékek, akkor az igazság, az igazmondás és a béke jut eszünkbe. A héber sálom (שלום) szó gyökere a teljességre és épségre utal, és a zsidó irodalomban a selemut, azaz a tökéletesség fogalmával áll kapcsolatban.

Jelentése tehát nem korlátozódik a politikai szférára – a háború és az ellenségeskedés hiányára –, sem csupán a társadalmi rendre – a viszály és perlekedés hiányára. A sálom, azaz béke több dimenzióban értelmezhető: utalhat testi jólétre, erkölcsi értékre, sőt, kozmikus elvre és isteni tulajdonságra is.

A Bibliában a sálom leggyakrabban egyfajta állapotot jelöl: a jólét, a nyugalom, a biztonság és a bőség állapotát – olyan körülményeket, amelyeket semmiféle hiány vagy hiba nem ront meg. A sálom áldás, az isteni kegyelem megnyilvánulása.

Amikor valaki más békéje felől érdeklődünk, valójában azt kérdezzük, hogy jól mennek-e a dolgok. (Például: „Va-yish’al David …li-shlom ha-milhamah “ – 2Sámuel 11:7 –, vagyis, hogyan halad a háború.) A kifejezés tehát nem csupán nemzetközi vagy emberi kapcsolatokra vonatkozik, hanem több szinten, fizikai és szellemi értelemben is a harmónia állapotát is kifejezi.

Természetesen a sálom a háború ellentéte is, ahogy a Prédikátor könyve mondja: „Ideje van a háborúnak és ideje a békének” (Prédikátor 3:8). A háború hiánya ugyanis a rend, a jólét és a nyugalom állapotát feltételezi. Több szentírási helyen a béke az igazságosság és a hűség értelmében szerepel (Zakariás 8:16; Malakiás 2:6).

A rabbinikus irodalomban a sálom elsősorban erkölcsi érték, amely a viszály, a gyűlölködés és a társadalmi feszültségek leküzdését, a háború és ellenségeskedés megelőzését jelenti. Bár továbbra is isteni áldásnak tekintik, sok helyen normatív kötelességként jelenik meg: a béke keresése az egyén feladata, és számos társadalmi szabályozás célja.

A legtöbb rabbinikus szöveg a családi és közösségi békével foglalkozik – a belső harmóniával az emberek között –, és csak kisebb részük szól a népek és államok közötti békéről.

Ugyanakkor a kettő sokszor összefonódik: „Aki békét teremt ember és embertársa, férj és feleség, két város, két nép, két család vagy két kormány között, annak semmi bántódása ne essék” (Mekhilta Bachodes 12).

A Bölcsek által a „béke érdekében” (mi-pné darkhei sálom) hozott rendeletek is mind a zsidók közötti, mind a zsidók és nem zsidók közötti kapcsolatok javítását szolgálták.

A Bölcsek nagyra értékelték a békét, és a legfőbb értékek közé emelték – talán csak az igazságosság kivételével. A béke az egész Tóra végső célja: „Minden, ami a Tórában írva van, a béke érdekében íratott” (Tanhuma Sófetim 18). Ez a próféták üzenetének lényege is: „A próféták minden nép ajkára békét ültettek” (Bámidbár Rábá Nászó 11:7), és a megváltásé: „Az Örökkévaló hirdeti Jeruzsálemnek, hogy csak béke által váltatik meg” (Devarim Rábá 5:15).

A Bölcsek ugyanakkor vizsgálták a béke és más erkölcsi értékek kapcsolatát is – mit kell tenni, ha két erkölcsi norma ütközik egymással.

A béke például ellentétbe került az igazságossággal. Rabbi Jehosua ben Korha azt tanította: „Ahol szigorú igazság van, ott nincs béke, és ahol béke van, ott nincs szigorú igazság.” Ezért azt tanácsolta a bíróknak, hogy inkább közvetítőként járjanak el, vagyis kompromisszumra törekedjenek – ez az igazság és a béke ötvözete (Jeruzsálemi Talmud Szanhédrin 1:5; Babilóniai Talmud Szanhédrin 6b).

Másutt a békét az igazsággal állították szembe: Rabbi Elázár ben Simon nevében mondták, hogy „az ember el is térhet az igazságtól a béke érdekében” (Jevamot 65b). Egy másik változat szerint: „Minden hazugság tiltott, de megengedett a béke érdekében való eltérés az igazságtól” (Derekh Erec Zuta).

Ezekben az esetekben, még ha a béke elsőbbséget is élvez, önálló, részleges érték marad, amely más erkölcsi elvekkel verseng.

Létezik azonban egy másik felfogás is, amely nem szembeállítja, hanem egymással összhangba hozza az értékeket: „Három dolog tartja fenn a világot: az igazság, az ítélet és a béke, és ez a három egy: ha megvalósult az igazság, megvalósult az ítélet, és megvalósult a béke” (Jeruzsálemi Taanit 4:2).

A tórai szövegekben használt kifejezések közötti finom különbségekre támaszkodva egy rabbinikus magyarázat érdekes megkülönböztetést javasolt a kétféle kötelezettség között: Az első típus az adott helyzetből fakad, vagyis az ember kötelezettsége, hogy egy adott körülményre meghatározott módon reagáljon. A második típus viszont azt követeli meg, hogy az ember olyan helyzeteket teremtsen és alakítson ki, amelyekkel magára vállalja a kötelezettséget. 

Az első csoportba tartozik az összes micva, a másodikba pedig egyedül a béke keresése:

„Nagy a béke, mert minden micváról azt mondja az Írás: 'Ha látod', 'ha találod', 'ha véletlenül előfordul' (2Mózes 23:4–5; 5Mózes 22:6) – vagyis, ha a helyzet előáll, cselekedj, ha nem, nem kötelesség. A békéről viszont azt mondja: 'Keresd a békét és törekedj rá' – keresd ott, ahol vagy, és törekedj rá máshol is” (Vájikrá Rábá 9:9).

Ez a megkülönböztetés arra hívja fel a figyelmet, hogy a béke nem csupán reagálás, hanem aktív cselekvés – az embernek törekednie kell rá.

Végül a békével kapcsolatos rabbinikus tanítások egy része túllép az emberi-társadalmi síkon, és kozmikus szintre emeli a béke fogalmát. Az Örökkévaló békét teremt a felső és az alsó világ között, a mennyei lények között, a Nap és a Hold között, és az egész teremtésben (Vájikrá Rábá; Devarim Rábá 5:12; Jób 25:2).

Ha a mennyei lényeknek – akik mentesek az irigységtől és viszálytól – szükségük van békére, mennyivel inkább szüksége van rá az embernek, aki hajlamos a gyűlöletre és versengésre (Devarim Rábá, uo.).

Forrás: The Gale Group, Contemporary Jewish Religious Thought, szerk. Arthur A. Cohen és Paul Mendes-Flohr, Twayne Publishers. A My Jewish Learning cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla