Nem ezért szeretjük – mondjuk gyakran, ha egy szívünknek kedves művészről kiderül, hogy a magánéletben – finoman szólva is – otrombán és közönségesen viselkedik. Ebben a sorozatban volt már szó Renoir-ról és Degas-ról, akik véresszájú antiszemitákká váltak a Dreyfus-ügy kapcsán, a 19. század második felének leghíresebb csellistájáról, David Popperről, aki többször is összeverekedett a feleségével, most pedig a 20. század egyik legeredetibb festője, Amadeo Modigliani kerül sorra.
Modigliani-nak nem csak feltűnően jó külső és sárm adatott, amivel szinte mindenkit levett a lábáról, de hihetetlen intellektus is. Jól megalapozta ezt a Livornóban élő, szefárd zsidó gyökerű család, amelybe született: az igen iskolázott, francia származású anya, aki műfordítással és irodalomkritikák írásával szerzett némi pénzt, Dantét és Petrarcát adott kisfia kezébe, a művészetekért és filozófiáért lelkesedő nagypapa pedig állandóan a múzeumokat járta unokájával, vagy Oscar Wilde-ról mesélt neki. Amadeo tehát intellektuálisan igen felvértezve érkezett Párizsba, és olvasottságával, műveltségével rögtön nagy népszerűséget szerzett. Francia anyjának köszönhetően akcentus nélkül beszélte a nyelvet – nem úgy, mint Picasso –, beszélgetés közben gyakran idézte Baudelaire-t és Dantét, közben világított a tekintete – szóval ellenállhatatlan volt. Azt meg, hogy időnként meglehetősen durva, ki így, ki úgy kezelte. Már anyja is feljegyezte róla, hogy fia gyakran kap dührohamokat, és néha kifejezetten agresszíven viselkedik.
Amadeo Modigliani
Egy disznó és egy igazgyöngy keveréke – mondta róla a brit újságírónő, Beatrice Hastings az első találkozás után. Elhanyagoltnak, vadnak és kéjsóvárnak tartotta a férfit, akinek intellektusa és kisugárzása azért megérintette. A második találkozásnál Modigliani egészen más volt: szépen borotvált, jólöltözött, bájos, udvarias, sőt néha még el is vörösödött. Beatrice ekkor már nem tudott szabadulni a hatása alól, és szenvedélyes viszonyba bonyolódott a nála öt évvel fiatalabb férfiival. Egy kis házat béreltek a Montmartre-on, és meglehetősen intenzív életet éltek. Beatrice azzal a megbízással utazott Párizsba, hogy tudósítsa lapját, a The New Age című magazint a párizsi művészvilág botrányairól, amelyekbe egyébként az Angliában jóval visszafogottabban élő újságírónő is nyakig belemerült. Volt ott minden, tivornyák, alkohol és kábítószer, ő is két végéről égette a gyertyát, akárcsak Modigliani. A temperamentumuk is hasonlított: üvöltve veszekedtek, törtek-zúztak, és gyakran össze is verekedtek – ilyenkor Beatrice öntudatos és fizikailag is erős nő lévén nem hagyta magát, és szintén nagyokat ütött. Jöttek persze nyugalmasabb napok is: Modigliani tíznél is több alkalommal festette le élettársát, akkoriban alakult ki jellegzetes stílusa, és Beatrice-nek köszönhető az is, hogy a szobrászattól visszatért a festészethez, amit a kudarcok miatt már majdnem feladott. Az alkohol-, és ópiummámorban töltött órák és napok azonban sokasodtak, és ez tovább roncsolta az amúgy sem egészséges szervezetét. Két év után a kapcsolat véget ért, és némi kitérők után Modigliani 1917-ben a Café de la Rotonde-ban megismerte a tizenkilenc éves festőnövendéket, Jeanne Hébuterne-t. A találkozást nem követte sem udvarlás, sem ismerkedés, mivel szinte azonnal összeköltöztek.
Beatrice Modigliani festményén és fotón
A két nő egyébként egymás tökéletes ellentéte volt: az érett, öntudatos, határozott Beatrice után a fiatal, tapasztalatlan, félénk, visszahúzódó Jeanne egy egészen más világot képviselt. A konzervatív katolikus családból származó lány a végtelenségig szelíd volt, és az a típus, akinek imádatát nem befolyásolja, miként bánnak vele. Mindent eltűrt szó nélkül, és még hálás is volt, hogy a nagy művész mellett lehet. Modigliani pedig alaptermészete, valamint a rengeteg alkohol és kábítószer hatására gyakran kifordult önmagából: a kortársak visszaemlékezései szerint ilyenkor erőszakos volt és durva, erővel húzta Jeanne haját, kicsavarta a karját, egy alkalommal pedig olyan erővel lökte neki a Luxemburg kert kerítésének, hogy az arra járókban megfagyott a vér. Jeanne azonban csak tűrt, tűrt, és szeretett tovább. Hamarosan teherbe esett, a pár Nizzába költözött, remélve, hogy Modigliani tüdőbetegségére jótékonyan hat a tengeri levegő, és 1918 novemberében ott született meg kislányuk, Jeanne. A dél-franciaországi klíma persze nem hozta meg a javulást, a betegség egyre súlyosabb lett, és nem hagyott több időt, mindössze harmincöt évet.
Jeanne Modigliani festményén
Modigliani halála a legmélyebb kétségbeesésbe taszította Jeanne-t. Úgy érezte, nincs jövő, szerelme nélkül nem élhet tovább. A huszonegy éves lány, aki akkor már nyolc hónapos terhes volt második gyerekükkel, hazament a szüleihez, és a ház ötödik emeletéről a mélybe vetette magát. A kicsi Jeanne apja nővéréhez került, és felnőttként – nem meglepő módon – művészettörténész lett, aki szülei képeivel foglalkozik. Mi pedig nézzük és szeretjük tovább Modigliani jellegzetes képeit, és ami a habitusát illeti, ne ítéljünk túl szigorúan: ki tudja, lehet, hogy néhányan közülünk sem tudtak volna ellenállni Modigliani végzetes vonzerejének.
