Amikor a szerelemhez egy egyszerű igen sem volt elég – Bősze Ádám estje a Rumbachban

Ezen az estén nagyon hamar kiderült, hogy ez a szerelem minden volt, csak egyszerű nem. Bősze Ádám már az előadás elején tisztázta, miért is érdemes egy zeneszerző magánéletével foglalkozni. Lehet persze azt mondani, hogy egy művészt kizárólag a művei alapján kell megítélni, ő azonban bevallottan azok közé tartozik, akiknek szükségük van valamiféle kapaszkodóra. Clara és Robert Schumann szerelmének története számára legkevésbé sem zenetörténeti pletyka, sokkal inkább lehetőség arra, hogy közelebb kerüljünk két emberhez, és rajtuk keresztül a zenéjükhöz.

Ehhez különösen szép formát talált, Bősze mesélt, Jordán Adél és Fekete Ernő a leveleket és más eredeti szövegeket szólaltatták meg, Laufer Szilvia pedig időről időre átvette a szót a zongoránál. Így egy ponton már nehéz volt eldönteni, hol végződik az életrajz, és hol kezdődik a zene.

A történet egyik legfontosabb szereplője ráadásul eleinte nem is Robert vagy Clara volt. Hanem a lány apja, Friedrich Wieck, nagy tekintélyű zenepedagógus, aki igen korán eldöntötte, hogy lányából világhírű zongoraművészt nevel. Clara életét ennek megfelelően szervezte meg, tanította, turnékra vitte, kapcsolatokat épített számára. Egyetlen nagy projektként tekintett a lánya pályájára, amelyben a saját pedagógiai módszereinek igazolását is látta.

Mai füllel hallgatva az este egyik legérdekesebb kérdésévé éppen az vált, hol húzódik a határ a rendkívüli tehetség gondozása és egy gyerek életének kisajátítása között.

Bősze Ádám erre a saját fiával kapcsolatos történetet is hozott. Amikor egy időben úgy gondolta, hogy a gyereknek zongoráznia kell, fia egy év után megkérdezte tőle, miért is kell neki ezt csinálnia. Az apai válasz nagyjából úgy szólt, hogy mert amikor ő gyerek volt, neki erre nem volt lehetősége.

Mire a fiú visszakérdezett. Most már lehet. De miért nekem?

Nehéz ennél tömörebben összefoglalni a szülői ambíció egyik örök dilemmáját.

Clara persze egészen másként látta az apját. Felnőttként is elismeréssel beszélt arról a fegyelmezett képzésről, amelyet kapott. Naponta csak néhány órát gyakorolt, ugyanakkor sokat kellett mozognia és sétálnia, apja pedig operába vitte és már fiatalon jelentős művészekkel ismertette meg.

Ez az ellentmondás végig ott maradt a történetben. Friedrich Wieck egyszerre volt az az ember, aki megteremtette Clara rendkívüli pályájának feltételeit, és az, aki később minden eszközzel megpróbálta megakadályozni, hogy lánya maga döntsön az életéről.

Ebben a világban jelent meg Robert Schumann. Robert eredetileg jogot tanult, ám hamar rájött, hogy az ő útja a zene. Wieckhez került tanulni, és lényegében beköltözött abba a művészi közegbe, amelyben Clara is élt. Így Friedrich Wieck nagyon közelről ismerhette mindkettőjük természetét. Tudta, hogy lánya céltudatos és kiegyensúlyozott, Robert viszont egészen más alkat.

Schumann saját lelkiállapotait két figurával, Florestan és Eusebius alakjával is megjelenítette. Az egyik szenvedélyes, tüzes, kifelé forduló, a másik csöndesebb, líraibb, szemlélődőbb énje volt.

Bősze persze ezt sem hagyta meg puszta zenetörténeti adatnak. Az este egyik nagy erénye éppen az volt, hogy a romantika nagy alakjai időről időre leszálltak a piedesztálról, és hirtelen nagyon is ismerős emberekké váltak.

Robert ráadásul kezdetben nem is Clarát szerette. Volt előtte Ernestine von Fricken, akiről Robert egy darabig úgy gondolta, hogy vagyonos arisztokrata család gyermeke. Gyűrűt is adott neki. Amikor azonban kiderült, hogy Ernestine házasságon kívül született, és jelentősebb örökségre aligha számíthat, Robert lelkesedése is hűlni kezdett.

Bősze Ádám nem próbált különösebben hízelgő képet festeni a fiatal zeneszerzőről. Annál érdekesebb, hogy Schumann ekkor kezdte felismerni, hogy miközben évek óta szinte egy fedél alatt él Clarával, talán éppen ő az, akit keres. Innentől az este legszebb pillanatai közé tartoztak a levelek.

Robert egy ponton arra kérte Clarát, mindössze egyetlen szót írjon neki. Igent. Azt akarta, hogy a lány tizennyolcadik születésnapján adja át apjának Robert levelét, amelyben hivatalosan is engedélyt kér kapcsolatukhoz.

Csak egy egyszerű igent vár tőlem? – hangzott Clara válasza.

Apró szó. Csakhogy ebben a történetben egyáltalán nem apró jelentéssel.

Clara kimondta az igent.

Robert és Clara akkor is megpróbáltak kapcsolatban maradni, amikor személyesen nem találkozhattak. Egy alkalommal Robert arra kérte, hogy másnap pontosan egy órakor mindketten játsszák el Chopin egyik darabját, és közben gondoljanak egymásra.

Hogy Clara valóban odaült-e abban a pillanatban a zongorához, azt Bősze szerint nem tudjuk.

De ennél romantikusabb ötletet nehéz volna kitalálni. Különösen egy olyan korban, amely az  érzékletes leírás szerint amúgy sem szégyellte az érzelmeket. A romantika művészeinek a síráshoz nem kellett feltétlenül életük tragédiáját megélniük. Az érzelmeket akkoriban jóval látványosabban és szabadabban élték meg.

Robert esetében azonban a művészi érzékenység mellé valóságos tragédia is társult, zongoristának készült, de jobb kezének két ujja nem működött megfelelően. Egy saját maga által kitalált gyakorlóeszközzel próbálta megerősíteni őket, ám az eredmény éppen az ellenkezője lett annak, amit remélt. Ujjai súlyosan károsodtak, zongoraművészi karrierje pedig véget ért.

A zene viszont továbbra is élt és forrt benne. És ekkor Clara egyszerre lett több puszta szerelemnél. Ő lett az a művész is, aki Robert zenéjét megszólaltathatta a világ előtt.

Te leszel a jobb kezem – szólt a gondolat.

Clara valóban játszotta Robert műveit, és közben azt is első kézből tapasztalta meg, hogyan fogadja őket a közönség. Nem mindenki vágyott nehéz, összetett zenére. A 19. század zongorajátéka óriási iparággá nőtt, a polgári otthonokban a hangszeres tudás a műveltség és az önreprezentáció része volt, a közönség pedig szerette a látványos, könnyen befogadható darabokat.

Clara ezért egyszer arra próbálta rávenni Robertet, írjon valami könnyebben érthetőt, valami briliáns darabot. Bősze összefoglalása akár ma is bármely művészeti vagy kulturális stratégia alaptétele lehetne. A közönséget először meg kell nyerni.

Az este egyik legérdekesebb kitérője innen vezetett Fanny Mendelssohnhoz. Bősze Ádám Clara Schumann mellé a 19. század másik rendkívüli női zeneszerzőjét állította. Fanny Mendelssohn Moses Mendelssohn unokája és Felix Mendelssohn nővére volt, tehetsége alapján minden lehetősége meglett volna a jelentős zenei pályára. Csakhogy apja egészen más életet szánt neki.

Az asszimilációra törekvő berlini zsidó család különösen érzékeny helyzetben volt, és Abraham Mendelssohn számára a lánya nyilvános zeneszerzői karrierje vállalhatatlan kockázatot jelentett. Miközben Felix előtt megnyílt a hivatásos zenészi pálya, Fanny azt az apai üzenetet kapta, hogy az ő valódi hivatása a háziasszonyi szerep.

Clara története másként alakult, de az alapkérdés kísértetiesen hasonló volt.

Ki döntheti el, milyen életet éljen egy tehetséges nő? Az apja? A férje? A társadalom?

Vagy ő maga?

Clara pontosan tudta, milyen nehéz feladat vár rá. Művész akart maradni, miközben feleség és később anya lett. Saját szavaiból az derült ki, mennyire tudatosan foglalkoztatta a kérdés, összeegyeztethető-e egyáltalán a művészi pálya a házassággal és egy háztartás vezetésével.

És közben ott állt Friedrich Wieck, aki látta összeomlani mindazt, amit évek alatt felépített.

Az apa ellenállásában ugyanis az érzelmek mellett nagyon is prózai szempontok szerepeltek, Clara koncertezése jelentős bevételt hozott, Wieck rengeteg időt, energiát és pénzt fektetett lánya karrierjébe. Robert megjelenése az ő szemében nem csupán egy nem kívánt udvarlót jelentett, hanem egy egész életstratégia veszélybe kerülését. Anyagi feltételeket szabott, pénzről, Clara keresetéről és Robert vagyonáról tárgyalt. A romantikus szerelmi történetből egy pillanat alatt családi és gazdasági konfliktus lett.

Jordán Adél és Fekete Ernő hangján a levelek egyszer csak elveszítették muzeális jellegüket. Nem Schumann levelezése volt többé, hanem két fiatal ember beszélt egymáshoz. Laufer Szilvia zongorajátéka pedig időről időre ott folytatta a történetet, ahol a szavak már kevesek voltak.

Bősze Ádám mindezt azzal a könnyedséggel mesélte el, amelyben egy zenetörténeti adat mellől bármelyik pillanatban előkerülhetett egy saját családi történet, egy mai párhuzam vagy egy váratlan poén.

---