Mózes hirtelen nincs sehol: mi marad meg, ha mi már nem leszünk? – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma kora este 17 óra 00 perckor köszönt be és holnap este 18 óra 06 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, valamint Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Tecávé (Mózes 2. 27:20-30:10.) hetiszakaszt olvassuk. Békés szombatot minden kedves hittestvérünknek!

A Tecáve hetiszakaszban, bár őt szólítja az Örökkévaló, Mózes neve nem jelenik meg, csak itt az egész Tórában egyedül. Jobbára Zájin Ádár hetében olvassuk, illetve épp akkor nem olvassuk a nevét, a halála évfordulóján. Nem szükséges a név ahhoz, hogy jelen legyünk, halálunk után is.

"Legszebb alkotás a séta
bár a földön nem hagy jelet
de a piramis rossz tréfa
teng pernyi ezredéveket"
(Weöres Sándor)

A zsidók legnagyobb prófétája, Mózes ismeretlen helyen nyugszik, maga az Örökkévaló temette őt el titokban, adta vissza azt, ami múlandó belőle, az ismeretlennek. Szél hozott, szél visz el mindannyiunkat, akiket anya szült a világra, ő sem kivétel, nem is szeretne kivétel lenni.

Élni még szeretett volna kicsit, holtában megdicsőülni, bebalzsamozódni, magasztaltatni iskolai ünnepségeken, a hiúságtól fűtve tagadni a végességet; ezt Mózes tanítónk nevetségesnek érezte volna, épp ezzel a kultúrával szakított, Egyiptoméval, amely nem tudva elviselni a végességet, bebalzsamozta uralkodóit és piramist építtetett a hatalom és dicsőség számára, annak számára, ami túlságosan is emberi és érdektelen. Mózes nem így szeretett volna továbbélni.

Halála hetében (amikorra a hagyomány a halálát teszi) gondosan ki is töröltette magát a Tórából, meg sem említtetik. Csendben távozik a szövegből, anélkül, hogy az eseményeket, a Szentély építését megzavarná.

A szöveg fókusza átvált a leendő papságra, feladataira, kinézetére, arra, kik lesznek ők Izrael népe életében. Mózes lefárad a színpadról, hogy a bátyja, aki egész életén át szerényen előre engedte a kisebbik testvérét, egyetlen hetiszakasz erejéig előtérbe kerülhessen.

A Tóra egyik legfontosabb tanítása, amelyet szoktunk, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, annak megmutatása, hogy az eltűnés, a meghúzódás a háttérben időről-időre a szeretet legtisztább megnyilvánulása lehet. Amikor a hagyományos zsidó közösségekben elsőnek a papok leszármazóit, Áron leszármazóit hívják ki a Tórához, Mózes gesztusát ismétlik, az eltűnésben rejlő, a másikra irányuló feltétlen szeretet gesztusát ismétlik meg.

Mózes nem szerepel névvel, nem „örökítődik meg”, nem jelzi, hogy ez mind az ő érdeme, de jelen van. Őt szólítja a hetiszakasz eleje, parancsold meg, kéri, Izráel népének. Mózes közvetítő, médium, ha tetszik, Isten és a nép között. Nem ő maga a fontos, hanem az, ami rajta keresztül mutatkozik meg, mindaz, amiben érezni néma jelenlétét. Ahogy váratlan pillanatokban azokét, akik maguk már régen nincsenek jelen közöttünk, csak váratlan villanófény-emlékek, meglepő gesztusok, a szembejövők vonásai idézik fel őket, helyzetek, amelyeket rájuk emlékezve értünk meg.

Irvin Yalom szerint az lehet igazán vigasztaló a halállal szembesülve, hogy az, ami nem az egónkhoz tartozik, amely valóban maradéktalanul meghal, név nélkül, cím nélkül, pecsét nélkül tovagyűrűzik, hat, ott van mások mondatai és gesztusai mögött. Minden szólításban felismerhető.

Úgy, mint ebben a hetiszakaszban, ahol tanítónk, Mózes rejtetten van jelen, hogy emlékeztessen bennünket a név nélküli folytonosság vigaszára.

Vári György írása