Tanúk tanúi vagyunk – Rendhagyó megemlékezés a nyíregyházi holokauszt áldozataira

Igazán méltó és szép megemlékezést tartottak vasárnap a nyíregyházi Bernstein Béla téren, ami megtelt emberekkel, hogy együtt róják le tiszteletüket a holokausztban elpusztított több ezer zsidó áldozat előtt. A szívhez szóló megemlékezés, amelyet a város önkormányzata a Váci Mihály Kulturális Központtal, a Nyíregyházi Zsidó Hitközséggel és az Eötvös Károly Magyar-Izraeli Baráti Körrel közösen szervezett, a közösség vezetőit, polgárait és a túlélőket hozta össze az emlékezés és a gyász nehéz perceiben.

Dr. Kovács Ferenc , Nyíregyháza polgármestere mélyen megrendítő beszédet mondott. Szólt a zsidó közösség egykori élénk és virágzó jelenlétéről Nyíregyházán, ami a vészkorszak során tragikusan megsemmisült.

 – A nyíregyházi zsidók élete egy pillanat alatt megváltozott – idézte fel a történteket. – Összezsúfoltan levegőtlen vagonokban, embertelen körülmények között haláltáborokban vesztették életüket. A veszteség pedig mindannyiunké. A magyar zsidóságot ért gyötrelmeket az egész magyar nemzet hordozza. Az itt felállított Holokauszt-emlékmű hivatott jelezni azt az űrt, mely a sok ezer ártatlan áldozat halála után maradt. Ez a tér emlékeztet bennünket arra, amit korábban felejteni és tagadni akartak. Hogy többet ne adhassunk teret a gyűlöletnek. A mi feladatunk, hogy emlékezzünk azokra, akiknek halála hiábavaló volt. A mi feladatunk az, hogy ez a fajta ártó szándék többet ne ismétlődhessen meg.

Dr. Kovács Ferenc elmesélte a 80 évvel ezelőtti, Magyarország német megszállását követő komor eseményeket. A zsidó lakosokat először a sárga csillag viselésére kényszerítették, majd gettókba zárták, végül Auschwitzba deportálták. 1944. június 4-ig mintegy ötezer nyíregyházi zsidót szállítottak koncentrációs táborba.

 – Közös felelősségünk – hangsúlyozta a polgármester –, hogy a fiatalokat megtanítsuk a múlt tanulságaira, és közösen leboruljunk az áldozatok emléke előtt.

A megemlékezésen a Schindler listája című film fájdalmasan szép dallamai csendültek fel Ignácz László klarinétművész és Pozor István előadásában. A feledhetetlen dallam, ami képes egyszerre megtépni az ember lelkét és felcsillantani a reményt, visszhangzott a téren, a körülöttünk emelkedő házak között visszarepítette a jelenlévőket az elképzelhetetlen szenvedések idejébe. A holokauszt nyíregyházi és környéki áldozataira emlékezve összegyűlt tömeg áhítatos csendben hallgatott.

László Benjamin 6. osztályos tanuló adta elő ezt követően a Sarkcsillagom című verset. A gyönyörű szavalás után dr. Fónagy János miniszterhelyettes, az Országgyűlés Magyar-Izraeli Baráti Csoportjának elnöke állt mikrofonhoz. Felidézte a történelem azon szegmensét, hogyan változtatta meg Trianon a zsidókérdést Magyarországon. A náci megszállást követően Nyíregyháza és térsége az úgynevezett első zónába került, így itt kezdődött el először a gettósítás, majd hadászati indokokra, a front közelségére hivatkozva innen kezdték meg elsőként a zsidók deportálását. dr. Fónagy János Kiemelte Magyarország Alaptörvényének fontosságát, amely megkülönböztetés nélkül biztosítja az alapvető emberi jogokat, és megerősítette a kormány elkötelezettségét a rasszizmus és a gyűlölet-bűncselekmények elleni küzdelem mellett.

 – Jogrendszerünk alapja lehetővé teszi a vallás szabad megválasztását, gyakorlását és tanítását. Magyarország Kormánya határozottan, ellentmondást nem tűrően lép fel minden olyan törekvéssel szemben, amely veszélyezteti a demokratikus társadalmat, az emberi szabadságjogok érvényesülését. A kormány következetesen és kitartóan üldözi a rasszizmust és a gyűlölet által motivált bűncselekményeket. A legszigorúbb eszközökkel lépett és lép fel a kirekesztő eszmékkel szemben, mert a szélsőséges ideológiák, ha hagyjuk, újra és újra megjelennek. Közös meggyőződésünk, hogy minden ember élete egyszeri és megismételhetetlen. Az embernek neve van, még akkor is, ha azt annak idején a táborban elvették tőle.

 – Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg – idézte fel a talmudi szavakat.

Őt követte Dr. Frölich Róbert országos főrabbi, aki szívből jövő felhívással emlékezni és emlékeztetni kívánta a jelenlévőket, elsősorban a fiatalokat, hiszen gimnazista diákok is részt vettek az eseményen. Beszédét azzal kezdte, hogy vajon miért van szükség ennyi holokauszt-megemlékezésre, miért van arra szükség, hogy lépten nyomon szembesüljünk a holokauszt árnyékával?

 – Amíg közelebb volt 1944, egyszerűbb volt a válasz – fogalmazta meg, utalva arra, hogy akkor még a túlélők emlékeztek saját múltjukra. Ma azonban mindez megváltozott, noha a veszély ugyanúgy ott lebeg a mai társadalmakban feszülő ellentétek hálóján. – Ez a kor valóság volt. Mert ez a kor bármikor valóság lehet.

Kiemelte, hogy túlélők gyermekeiként, leszármazottjaiként ma is sokan úgy élünk, hogy minden percünkben velünk vannak azok, akik füstté lettek.

– Gondoskodnunk kell arról, hogy a fiatal generáció megértse – emelte ki a főrabbi. – Mi vagyunk a tanúk tanúi.

Hangsúlyozta, hogy az emlékezés kollektív felelősség, kulcsfontosságú az ilyen embertelen tettek megismétlődésének megakadályozásához.

A megemlékezés a Kél molé ráhámimmal ért a végére, amit Fekete László főkántor művészi módon tolmácsolt a hallgatóságnak. Ezután a különböző történelmi egyházak képviselői által vezetett közös ima zárta a rendezvényt, megteremtve a lelki egység és elmélkedés pillanatát. A jelenlévő prominens személyek ezután néma főhajtással koszorúkat és köveket helyezhettek el a Holokauszt Emlékműnél.

Ez a megemlékezés nemcsak a holokauszt áldozatai iránti tiszteletadást fejezte ki méltó módon, hanem erőteljes üzenetet is megfogalmazott az együttérzés, az emberiesség és a gyűlölet elleni fellépés tartós szükségességére. Hangsúlyozva a múltra való emlékezés fontosságát, hogy olyan jövőt építsünk, ahol ilyen tragédiák soha többé nem fordulnak elő. A Bernstein Béla téri összejövetel a hiány szüntelen fájdalmáról, az emlékezés jelentőségéről és az igazságosabb és emberibb világ iránti közös elkötelezettségről tett tanúbizonyságot.

dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke a Kótaji úti zsidó temetőben elmondott megemlékező beszédének részletlét az alábbiakban közöljük:

Itt állok a temetőben, mint egykoron gyerekként Győr-szigeten. A temetőben, amelyet a hitközség pontosan 180 éve, 1844-ben alapított, csupán négy évvel azután, hogy a zsidók egyáltalán jogot kaptak arra, hogy letelepedjenek a városban. Ezt megelőzően csak kereskedni látogathattak be Nyíregyházára, vásárokra, gyapjú és pálinka felvásárlására. Mára már mintegy 2500 síremlék tanúskodik a hely gazdag zsidó múltjáról. 2500 síremlék nagy szám, a legtöbb nyíregyházi zsidó mégsem itt van eltemetve.

Egy hónappal ezelőtt egy másik temetőt látogattam meg, amelyet a legnagyobb magyar temetőnek szoktak nevezni. Auschwitzban jártam. A legnagyobb magyar temetőnek nevezik mert nincs jobb szavunk rá, hiszen nincs még egy hely a világon, ahol ennyi magyar állampolgárt, ennyire barbár módon gyilkoltak volna meg. De ha temető, akkor különleges, sírok nélküli temető az, ahol az elvetemült gyilkosok a legalapvetőbb emberi végtisztességet, azt, hogy eltemessék őket, sem adták meg áldozataiknak.

Elmentem Auschwitzba siratni negyvenöt rokonomat, akiket oda deportáltak és ott gyilkoltak meg az elvetemült náci pribékek. Elmentem siratni azt a több, mint négyszázezer magyar zsidót, akik a „végső megoldásként” nevezett példátlan népírtásban ott lelték halálukat. És elmentem siratni azt a 4700 nyíregyházai zsidót, akiket a nyírjesi, simapusztai és harangodi gyűjtőtáborokban zsúfoltak marhavagonokba, hogy néhány napi keserves utazást követően többségük ott lelje halálát. Közülük alig hétszázan térhettek haza Nyíregyházára.

Az utolsó fejezete volt ez egy hosszú folyamatnak, amelynek első intézkedése két és fél évtizeddel korábban egy ártatlannak tűnő döntés volt a zsidó hallgatók számának korlátozásáról a hazai egyetemeken. Ezt követte a zsidónak minősített emberek kiszorítása a gazdaságból, oktatásból, államigazgatásból, tudományból, kultúrából, sportból, a vagyonuktól és szabadságuktól történő megfosztása, hogy végül az SS Eichmann kommandó százötven tagja, a magyar közigazgatás százezreinek hathatós, sokszor lelkes támogatásával ide, a halálba küldje őket. És ez a lelkes támogatás Nyíregyházán is adva volt. Feljegyezték, hogy a város polgármestere, Nyíregyházy Szohor Pál polgármester a „zsidótalanítást” követő vasárnapon a templom előtt csoportosulóknak a következő kijelentést tette: „Hála, Istennek ez az első vasárnap, midőn városunkban zsidómentesen tarthattuk meg az istentiszteleteket.“

A „zsidótlanítás” Nyíregyházán és a megyében is az országban az elsők között kezdődött meg. Április közepén már kijelölték és bekerítették a gettó területét és megkezdték a környékbeli zsidóság beköltöztetését. Április 19-én már több, mint háromezren kényszerültek be a szűk területre, de ez a szám májusra elérte a 17.580-at. Magában a városban április 24-én kezdték meg a zsidók beköltöztetését. A körülmények rettenetesek voltak, helyenként akár negyvenen is osztoztak egy kis helyiségen. Például a Kossuth utca 5-ben 198, a 7-ben 153, a 9-ben 170 szerencsétlen zsúfolódott össze. Az élelmiszer és a vízhiány kétségbeejtő volt, a higiéniás körülményekről nem is beszélve.

Számunkra, akik itt most összegyűltünk, ezek közismert tények. Nem egy újabb történelemórára jöttünk. Azért gyűltünk össze, hogy lerójuk kegyeletünket a meggyilkolt anyák és csecsemők, gyermekek és idősek, férfiak és nők emléke előtt. És azért is gyűltünk össze, hogy erőt mutassunk, hogy megmutassuk, hogy az, ami történt, soha többé nem történhet meg! Nem történhet meg, mert nem hagyjuk, hogy megtörténjen! Meg fogjuk akadályozni, hogy a szélsőségek, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus még egyszer olyan erőre kapjon, hogy veszélyeztesse emberek életét, hogy veszélyeztesse népünk létét. Nem fordulhat még egyszer elő a történelemben, hogy meghunyászkodunk, meghúzzuk magunkat! Ezt a leckét, az áldozatok milliói élete, közöttük a négyezer nyíregyházi mártír élete árán megtanultuk. Nem hunyászkodhatunk meg, nem kulloghatunk el! Ebben a tekintetben, a közöttünk lévő különbségek ellenére, egységesnek kell maradnunk.

Különösen fontos ez most, amikor példátlan támadás érte Izraelt és a zsidó népet, amikor nyolc évtizeddel a holokauszt után ismét ártatlanok vére hullik, amikor csecsemőket és aggastyánokat gyilkolnak meg vagy hurcolnak el otthonaikból. Amikor az antiszemitizmus lángja ismét magasra, példátlan magasra csap világszerte. Amikor amerikai elit egyetemeken, a hitleri időket idézve, zsidó hallgatókat támadnak meg, csupán származásuk, vallásuk miatt. Amikor egy terrorista támadás ellen védekező állam vezetőit a nemzetközi jog legkiemelkedőbb, korábban méltán tisztelt intézményei bűnösökként a vádlottak padjára ültetnék. A terroristák mellé!

Most kell mindennek ellenállni, most kell ennek gátat szabni! Ennyit megtanultunk a történelemből.

Ellentétben nyugati országokkal, nálunk nincsenek jelentős terrorista párti tüntetések, ezeket a kormány betiltotta. Ennek ellenére, a próbálkozások egyre gyakoribbak. Október hetedike óta a világban fellángolt az Izrael-ellenességbe csomagolt antiszemitizmus, de nálunk sem az utcán, sem az egyetemeken nincsenek Izrael-ellenes demonstrációk. Nyugodtan hordhatunk kipát nyilvánosan, és a zsinagógáinkat nem érik támadások – igaz, a vallási és kulturális rendezvényeink komoly biztonsági intézkedések mellett zajlanak. Ez azonban nem szabad, hogy hamis biztonságérzetbe ringasson bennünket.

A lappangó, idézőjelben „szelídebb” antiszemitizmus továbbra is jelen van társadalmunkban. Ennek egyik formája a holokauszt megtörténtének tagadása vagy relativizálása. A Rágalmazásellenes Liga nevű nemzetközi szervezet felmérése szerint Magyarországon a megkérdezettek ötöde ért egyet valamilyen holokausztagadó állítással, így például azzal, hogy „holokauszt mítosz és nem történt meg”, vagy azzal, hogy az „elpusztult zsidók számát erősen eltúlozták”. A holokauszt-relativizálók nézetei jelen vannak a fiatalok és az idősebb generációk körében is, ezért minden erőnkkel harcolnunk kell, hogy ezek a vélemények ne nyerhessenek teret a társadalomban!

Szembesítenünk kell mindenkit a tényekkel, a történtek minden brutalitásával, családok és egész közösségek teljes kiirtásával. Nevén kell neveznünk az elkövetőket, a bűnös náci eszmék hazai kiszolgálóit. Csak így lehet megakadályozni, hogy a történtek bármikor, bármilyen formában megismétlődjenek.

A pusztulás mellett be kell mutatnunk az életet, a zsidó élet, a zsidó hagyományok és kultúra minden gazdagságát. Tudatosítanunk kell a helyi zsidó közösségek sokféleségét, lokális társadalmi begyökerezettségét, a közösen létrehozott városképi és kulturális örökséget. Az áldozatok és a túlélők leszármazottjaiként kötelességünk zsidóként megmaradni, 80 év után is tovább vinni az elődök által felépített helyi világból mindazt, ami tovább vihető és magyarországi értékként felmutatható a következő nemzedékeknek. Az ősök sírjai itt körülöttünk, Nyíregyházán is, adják mindennek a történeti mélységét, mutatják a közösség történeti begyökerezettségét.

Szöveg: Zucker-Kertész Lilla, Fotók: nyíregyháza.hu

A Menetelés az Életért mozgalom megemlékezése Nyíregyházán

A nyíregyházi evangélikus templomban vasárnap reggel vette kezdetét a holokauszt 80. emlékévének rendhagyó megemlékezése, amelyen részt vett dr. Grósz Andor, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) elnöke, dr. Frölich Róbert, országos főrabbi is, a Nyíregyházi Zsidó Hitközség tagjai és képviselői, valamint helyi középiskolások, a templom lelkésze és más érdeklődők is, köztük egy holokauszttúlélő bácsi is.

Az eseményt a Menetelés az életért mozgalom egyik képviselője, Simonyi Andrea nyitotta meg, aki elmesélte az évekkel korábbi első személyes találkozását olyan német fiatalokkal, akik ellátogattak Auschwitzba és megrendítő őszinteséggel beszéltek a családjuk múltjáról. Ekkor fogalmazódott meg benne, milyen nagy szükség van ma is ezekre az őszinte hangokra. A keresztény értékrendhez visszanyúló mozgalom célja nem a megbocsátás kicsikarása, hanem a legszemélyesebb felelősségvállalás volt, ami nagyon gyógyítóan hathat a magyar holokauszt emlékezetre is.

A családi történetek jelentőségére tért ki, majd Kovács László lelkésznek mondott köszönetet, aki megnyitotta a templom ajtaját a megemlékezés előtt. Az evangélikus lelkész a 78. zsoltárt olvasta fel.

Ezt követően Frölich Róbert, országos főrabbi állt ki és mondta el gondolatait. A jelenlévő fiatalokhoz címezve mondandóját azzal kezdte, hogy a társadalom a különböző generációk egésze, és nem szakíthatóak ki belőle idősek vagy fiatalok, mert mind együtt teszik egésszé, azonban a fiatalok azok, akik formálják.

– Friss szó kell – fogalmazott a főrabbi, ami megmutatja, hogy mi már mások vagyunk, és el tud szakadni a kirekesztő diskurzustól. – Egyre kevesebben vannak köztünk, akik megtapasztalták a múltat, és a mi dolgunk tovább éltetni. Választhatunk, hogy a gyűlölet vagy az egymást békén élni hagyó ideológia mentén tesszük ezt.

dr. Grósz Andor beszédében megemlékezett arról, hogy az elvesztett életeket nem pótolja semmi, a holokauszttal pedig nem csak a zsidó közösséget, de az egész magyar társadalmat érte felfoghatatlan veszteség, ami ellen túl kevesen emelték fel a szavukat. A Mazsihisz-elnök felidézett egy szívmelengető esetet, ami épp itt, Nyíregyházán történt. Az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium jóérzésű tanárai fellépésének köszönhetően érettségiző diákjaikat kiengették a gettóból. Tizenöt diák érettségizhetett. A deportálástól sajnos tanáraik sem menthették meg őket, a tizenötből hárman élték túl.

– Senki sem felelős a felmenői tetteiért, de ha világosan, egyértelműen és nyilvánosan elhatárolódik az elődei bűneitől, nagyban hozzásegíti a társadalmat ahhoz, hogy szembenézzen a múlttal és feldolgozza a történteket – emlékeztetett a Szövetség elnöke, majd kiemelte, mennyire követendő a Menetelés az életért által létrehozott jó példa.

Kifejtette azonban azt is, hogy véleménye szerint nekünk ma nincs jogunk megbocsátani a felmenőink ellen elkövetett bűnöket. Nem tehetjük, mert ehhez csak nekik lenne joguk. Egy ember csak saját magáért bocsáthat meg, megteheti ezt egy holokauszttúlélő, de nem teheti meg ő sem mindenki nevében.

Simonyi Andrea egy személyes történetbe vonta be a hallgatóságot, amikor elmesélte azt a megrázó felismerést, hogy ő sem érintetlen; a nagyapja vasutas volt, aki nyilvánvalóan megtapasztalta a saját személyes valóságában, hogy a szomszédaikat tették a vagonokba. A hallgatás leplének szétszakítása az egyik legnagyobb cél, amit kitűzött maga elé a Menetelés az életért. Simonyi Andrea hozzátette, keresztényként is köteles bekapcsolódni ebbe, hiszen az egyházi vezetők a legvégsőbb pillanatig támogatták a zsidó törvényeket. Nemcsak a hallgatás bűne ez; olyan narratíva volt általános az egyházon belül, ami a zsidóságot ellenségnek tekintette. Úgy vélte, most itt az idő hangot adnia a keresztény magyar közösségeknek is, hogy kiállnak a zsidóság mellett.

Ezután egy helyi történész előadását hallgathatták meg a jelenlévők, aki röviden ismertette Nyíregyháza kialakulását, és azt, hogyan váltak elválaszthatatlan részévé a helyi közösségnek a zsidó lakosok, miként építették fel saját intézményrendszerüket és hogyan segítették az itt élőket mind szociálisan mind gazdaságilag a későbbiekben. Nyíregyháza zsidóságának története után két zsidó gyermek Sommerstein Marika és Bethel Hermin megrendítő történetét hallgathattuk meg.