Senki nem bűnnel jön a világra, hanem utána ront el bennünket a világ

Senki nem bűnnel jön a világra, hanem utána ront el bennünket a világ. Én megfogadtam, hogy nem úgy bánok az emberekkel, ahogy annak idején velem bántak mások — mondja a magyarországi holokauszt nyolcvanadik évfordulóján Turai János, a vészkorszak túlélője. A váci zsidó hitközség elnökét és Bauman Beatrix Biankát, a Pakson élő fiatal roma költőnőt a Pest vármegyei város zsinagógájában kérdezte a Lugas a mintegy hatszázezer magyarországi áldozatot követelő holokauszt emlékezetéről.

Fotó: Havran Zoltán

– Ön a mintegy 3500 ma is élő magyarországi holokauszttúlélő egyike. Mi a családi háttere és hogyan vészelték át 1944-et? – kérdeztük először Turai Jánost.

Turai János: 1937-ben születtem a történelmi Magyarországhoz tartozó Temesváron. Apámnak a román Vasgárdával is meggyűlt a baja, mert kinyilvánította a magyarságát, Palesztinában pedig, ahová többször is kertészeket vitt ki, akik lerakták az ottani kibucok alapjait, a brit hatóságokkal. Mire visszatért Temesvárra, ott már drámai volt a helyzet. Jöttek már be a szovjetek, akikkel kapcsolatba került és segítséget is nyújtott nekik, mert jól ismerte Romániát. Ezért később az volt a „hála”, hogy 1952-ben az ávósok Miskolcon félig agyonverték, nyolc hónappal később meg is halt. Minket anyámmal 1944-ben Békés megyében, Újkígyóson helyezett el egy ismeretsége segítségével egy katolikus zárdában, amely iskolaként is működött. Erdélyi menekülteknek adtuk ki magunkat, anyám az ottani konyhalány volt, én pedig vele tartva az egyetlen bentlakó gyerek. Nyilasok törtek be az épületbe, megfenyegették az apácákat, hogy adják ki a zsidókat, ha rejtegetnek ilyeneket. De ők nem adtak fel bennünket, pedig tudták, kik vagyunk. Így éltük túl a vészkorszakot, amelynek először Békés megyében szakadt vége, mert hamarosan átvették a hatalmat a szovjet csapatok. Ma is visszajárok Újkígyósra, én gondoztatom az apácák sírjait. Később Gyulán jártam általános iskolába, majd Békéscsabán érettségiztem, Szegedre pedig egyetemre kerültem.

Bauman Beatrix Bianka: Mennyire félt kisgyerekként ebben a helyzetben?

T. J.:  Reszketett a lábam, az biztos, amikor géppisztollyal a kezükben vallatták a kilenc apácát és a katolikus papot. A lelkemre kötötték, hogy nem szabad elárulnom magunkat, de pánikba sem szabad esnem, mert azzal csak felhívom magamra a figyelmet. 

Turai János és Bauman Beatrix Bianka. Fotó: Havran Zoltán

– Bauman Beatrix Bianka gimnazistaként hívta fel magára a figyelmet holokausztverseivel. Ezek némelyike antológiában is megjelent. Hogyan lett fogékony erre a témára?

B. B. B.: Sokan azt gondolják, hogy a családom is érintett volt a holokausztban, pedig nem. De már kisiskolás koromban, negyedik osztályig találkoztam kirekesztettséggel a roma származásom miatt. Előfordult, hogy nem játszottak velem vagy alaptalanul ellenem fordítottak dolgokat. Ötödiktől ez már nem volt probléma, de gimnáziumban újra találkoztam a volt osztálytársaimmal. Írásra az irodalomtanárom inspirált, de az is nagy hatással volt rám, amikor nyolcadik osztályban közösen néztünk meg egy, a holokauszttal foglalkozó filmet. Érettségi után megtörtént, hogy az egyik tanárom elnézést kért tőlem, amiért korábban megítélt engem, és mást gondolt rólam, mint amilyen valójában vagyok. Elmondta, büszke rám az írásaim miatt.

– A társai, a családja hogyan fogadták a különleges érdeklődését?

B. B. B.: Többen is kérdezték, miért érdekel ez téged, miért írsz erről? Roma vagyok, de elsősorban nem a roma holokausztról írok. Számomra fontos, hogy emlékezzem és emlékeztessek. Amikor elkezdtem írni, ez még nem tudatosult így bennem. A családom nem aktív ebben a témában, de támogatnak, tavaly is elkísértek az újpesti holokauszt-megemlékezésre, ahová meghívtak és előadhattam egy versemet.

– Turai úr, 1945 után felnőve hogyan találta meg újra a helyét? Tudott-e nyíltan beszélni Vácon a környezetével a megelőzően történtekről?

T. J.: Innen, a Dunakanyarból több mint háromezer zsidót vittek el, jellemzően Auschwitzba. Kétszáz-kétszázötven munkaszolgálatos férfit pedig aknamezőre hajtottak az orosz fronton. Közülük csak öten tértek vissza, a többiek általában felrobbantak vagy megfagytak. Minderről minden évben megemlékezünk ebben a zsinagógában. De én csak később telepedtem le Vácon, és vettem át az itteni zsidó hitközség vezetését. Mindig ott éltem, különböző vidéki városokban, ahová rendőrként a munkám szólított, többször is vezettem kapitányságot. Soha nem tagadtam meg a zsidóságomat, a belügyminisztertől kezdve az összes főnököm tisztában volt vele, hogy zsidó vagyok. Pártba soha nem léptem be, azt mondtam, ilyen tekintetben

nem vagyok fejlett.

Inkább a rendőrszakmában igyekeztem helyt állni, amit el is ismertek. Nem volt titok a környezetemben, hogy mi történt 1944-ben. Ha pedig zsidóként utaltak rám, nem sértődtem azon meg, hiszen az is vagyok: magyar zsidó. Ezért aztán a kollégáim heccelni sem tudtak ezzel, a beosztottaim pedig tartottak tőlem. Megfogadtam, hogy nem úgy bánok az emberekkel, ahogy annak idején velem bántak mások.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható el