Hercz Dániel rabbi: A rejtett fény, a beszéd böjtje

Mint a beszéd az emberi lét szempontjából, úgy a csend, a beszéd hiánya is fontos. A beszéd tudatos mellőzését tekinthetjük egyfajta böjtnek – ez a fő mondanivalója annak az írásnak, amelyet a közelgő böjt apropójából írt honlapunknak Hercz Dániel, a szeretetkórházi templomkörzet rabbija. 

„Aki megőrzi száját és nyelvét, szorongatásoktól őrzi meg a lelkét." (Példabeszédek 21:23)

A Teremtés könyvében található vers (Brésit 2:7) azt mondja, hogy Isten belefújt az ember orrlyukaiba, (IMIT: „és lehelte az orrába az élet leheletét”) és ezzel „nefes chájá"-vá tette őt, Onkelosz ezt a kifejezést „Ruách Memámelá”-nak, beszélő szellemnek fordítja. E megközelítés szerint az embert a beszéd határozza meg és különbözteti meg a többi teremtménytől.

Láthatjuk, hogy a beszéd mennyire fontos az emberi lét szempontjából. Ugyanakkor a csend, a beszéd hiánya is az.

A beszéd tudatos mellőzését tekinthetjük egyfajta böjtnek és ennek kapcsán említeném meg a „táánit dibur”-t, a beszéd böjtjét. Még akkor is, ha a Talmudban vagy a rishonim kommetárjaiban egyáltalán nem találunk említést a „táánit dibur”-ról, az elmúlt több száz év nagy rabbijai – köztük a Széfer Chemdát Jámim szerzője – elismerően beszélnek arról, aki egész nap „táánit dibur”-t tart. Sőt azt írja, hogy bizonyos szempontból a „táánit dibur” nagyobb dolog annál a rendes böjtnél, amikor az ember tartózkodik az evéstől és az ivástól.

Ovádjá Joszéf (1920–2013) hasonló gondolatokat fogalmaz meg. A volt izraeli országos szfárd főrabbi szerint (Jöcháve dáát 4. kötet) „az emberek ma gyengék, és ezért nem célszerű a böjt mellett dönteni, inkább ajánlott a táánit dibur, a beszéd böjtje.”

Hasonlóképpen, a nagy Vilnai Gáon (Élijáhu rabbi – 1720–1797) azt írja a Széfer Álim Litrufá című könyvben megjelent egyik levelében, hogy „a halálunk napjáig a mindennapok folyamán kell szenvedést okozni magunknak, de nem böjtöléssel és önsanyargatással, hanem a beszédünk és a vágyaink visszafogásával. Ez az igazi bűnbánat, az eljövendő világ gyümölcse és többet ér, mint a világ összes böjtje és szenvedése. Minden egyes pillanatért, amikor valaki visszatartja a beszédét ebben a világban, olyan rejtett fényt érdemel ki, amelyet egyetlen angyal vagy teremtmény sem tud elképzelni.”

Itt meg kell jegyezni, hogy a fent említett rabbik az újonnan bevezetett böjtökkel vagy az egyén által vállalt plusz böjtökkel kapcsolatban írják mindezt, miközben általános vélekedés az, hogy a hagyományos böjt és a „táánit dibur” is csak eszköz, nem pedig cél. 

A böjt arra szolgál, hogy az ember elgondolkodjon az Istenhez és embertársaihoz fűződő viszonyain, cselekedetein, felismerje, ha hibázott és beismerje hibáit. Ez azért fontos, mert ez az első lépés a változás felé.

Ha valaki valamilyen (pl. egészségügyi) okból nem tudja tartani a hagyományos böjtöt, akkor számára a „táánit dibur”, a beszéd böjtje alkalmas lehet. Ha az egyén az adott böjtnapon korlátozza beszédét és ezzel próbálja a hagyományos böjt szerepét kiváltani a cél elérése érdekében, akkor a korábban említett Vilnai Gáon véleménye szerint lehetséges, hogy ez a cselekedete többet ér a világ összes böjtjénél.

Hercz Dániel