Binjomin rabbi: A Purim-Mózes kapcsolat

– Purim ünnepe előtt egy héttel, ádár hónap 7-én van Mózes születésnapja és eltávozásának napja. Melyik a fontosabb a kettő közül, és hogyan kapcsolódik mindez Purimhoz? – teszi föl a kérdést Szántó-Várnagy Binjomin, a Bét Jehuda körzet rabbija.

A zsidóságban általában az eltávozás napját, vagyis a jorcájtot szoktuk tartani. Elhunyt rokonaink, szeretteink, vagy jámbor emberek után, akik nagy tanítók, akiket nagyra tartunk, és akiknek élvezzük a szellemi örökségét, gondolataik gyümölcsét, tanulmányozni a könyveiket, és épülni belőlük.

De miért az eltávozásuk dátumáról emlékezünk meg? Miért nem a születésnapjukról?

Nemrég említettük, hogy amikor Hámán el akarta pusztítani a zsidókat, sorsvetéssel jelölte ki a dátumot. Amikor a sorsvetés ádár hónapra esett, nagyon örült, mondván, hogy Mózes akkor távozott el. De azt nem tudta, hogy nemcsak abban a hónapban távozott, hanem ugyanakkor is született.

De miért is Hámántól kellene filozófiát tanulnunk? Miért kell egyáltalán elhinnünk neki, hogy az eltávozás napja „rossz jel”, a születésnap pedig „jó jel”? Láthattuk, hogy a zsidóságban az eltávozás dátuma fontosabb a születésnapnál. Miért ne hagyatkozhatnánk inkább a saját forrásainkra – Hámán gondolkodásmódja helyett?

A Tóra egy szép áldást ír azok számára, akik parancsolatait megőrzik: „napjaid számát betöltöm” (Mózes 2., 23:26). A Talmud ezt úgy magyarázza, hogy az igaz emberek az évnek ugyanazon napján halnak meg, amikor születtek. Vagyis teljes lesz az életük. De mi ennek a jelentősége?

A születésnap öröme abban áll, hogy az újszülöttből még bármi lehet. Van az újszülötteknek egy természetes „szépsége”, ami valójában a potenciálból, a benne rejlő lehetőségekből ered. Ezzel szemben az igaz ember eltávozásának a napja arról szól számunkra, hogy mi az, amit az az ember végül valójában elért – a beteljesített potenciál.

Ez a mélyebb jelentése annak, hogy az igaz embereknek a születésnapja és a halála napja egybeesik: beteljesítették életük célját, kihozták belőle azt, amit lehetett.

Hámán nem tudta – mi azonban tudjuk, hogy Mózes ugyanazon a napon született. Vagyis mi tudjuk, hogy ő igaz ember volt, aki beteljesítette élete célját. Ezért az ő életművén „nem fog a szerencse”. Ahogyan a Talmud bölcsei mondják:

Izraelnek nincsen csillagzata (Sábát 156a).

Mózes és Hámán életműve bizonyos értelemben egymás ellentétei. Nemcsak arról van szó, hogy Hámán gonosz volt, Mózes jó volt, Hámán el akart minket pusztítani, Mózes pedig mindig imádkozott értünk, hogy megmentsen minket a büntetéstől.

Mózes teljes életét nehéz áttekinteni, mivel talán ez az egyik leggazdagabban, legrészletesebben leírt élet, amit hagyományunkban megtalálunk. Mégis, ha a születésnapról és az eltávozás napjáról beszélünk, akkor meg kell keressük azt az átfogó pontot, feladatot, lényeget, ami valahogyan képes megragadni az egészt.

Mózes élete arról szólt, hogy az Egyiptomból kiszabadult rabszolganépet egybekovácsolja, néppé tegye. Ezzel szemben amikor Hámán bevádolja a zsidókat a királynál, akkor azt mondja: „Van egy nép, ami szét van szóródva a népek között, királyságod minden országában” (Eszter 3:8).

Vagyis nem alkotnak egy egységes népet, ahogyan kellene. „Szét vannak szóródva”, azaz súlyos ellentétek vannak közöttük.

Ehhez kapcsolódik az is, amit Eszter királynő mond Mordechájnak, amikor megtudja a rossz hírt:

„Menj, és gyűjtsd össze az összes zsidót, akik Susánban találhatóak, és böjtöljenek értem” (Eszter 4:16).

Az összegyűjtés a szétszórtság „ellenreceptje”. Ha Hámán a szétszórtságot találta meg, mint a zsidó nép gyengéjét, akkor Eszter és Mordecháj éppen ezt az oldalt – Mózes örökségét, életművét erősítik. És ez lesz az, amivel végül megszerzik az égi bíróságon a megmeneküléshez szükséges érdemet az egész nép számára.

Mindenkinek nagyon örömteli, jelentőségteljes és felemelő Purimot kívánok!