„Az idők végén a papírhíd erősebbnek fog bizonyulni, mint a vashíd”

Dr. Scheiber Sándor főrabbi sírján a következő felirat található Arany Jánostól:

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Csak kövek és könyvek a zsidó múltunk emlékei. Könyvek és kövek beszélnek hol sötéten komor, hol világosabban derült históriánkról.

***

Scheiber Sándor tanulóéveit és az akkor tanuló zsidó fiatalok tanulmányait a numerus clausus nehezítette meg. Hóman Bálint törvényét 1920. szeptember 26-án hirdették ki a parlamentben, miután a nemzetgyűlés elfogadta. 1920-ban az országban tanult diplomások számának 22,4 %-a volt zsidó származású. Az összlakosság népességének 6 % volt zsidó vallású. A Hóman-törvény ezt úgy változtatta meg, hogy a magyar egyetemeken  tanulóknak csak 6 %-a lehetett zsidó származású. Ezzel a kirekesztéssel a tanulni vágyó zsidó fiataloknak más országok egyetemeire kellett menni. Így ők a nyugat-európai és az amerikai egyetemekre kerültek. A nyugat-európai nácizmus térnyerésével Európából is távolabb kellett menekülniük, hogy az életüket mentsék.

József Attila azt írja Curriculum vitae-jében:  „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam”. Scheiber ezeket a szavakat így variálja: „Én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy elhagytak. Így egy tragikus korszakban magamnak kellett újjáépíteni a Rabbiképző Intézetet, tanítványokat oktatni, tudományt szervezni, szerkeszteni, korrigálni, levelezni. Mindez erőim legjavát vonta el a munkámtól”.

Dr. Scheiber Sándor a dunaföldvári rabbiszékbe való beiktatásakor, 1941. március 30-án édesapja, Scheiber Lajos „ Légy bátor és erős” címmel tartott ünnepi beszédet. Én ezt a négy szót úgy értékelem, hogy legyen bátorságunk tanulni, olvasni és a múltunkat megismerni, mert ebből lesz a tudásunk alapja és ereje. Édesapja beszédét így folytatta:

Az Örökkévaló, azért tétette kötelességévé a zsidó királynak, hogy trónfoglalása után másolja le magának a Tórát, hogy „megtanulja félve tisztelni az Örökkévalót, az ő Istenét, nehogy szíve fölülemelkedjék ember-testvérein és nehogy eltérjen a törvénytől jobbra vagy balra” Mózes V. 17. 19. 20.

***

A beszédének, intelmeinek egy másik részében a következőket mondja: „Hallgass, fiam, atyád oktató szavára: légy a próféták messiási örök eszméjének lelkes igehirdetője; zsidó álmok és zsidó bánatok igézetének rajongó, áldozatos harcosa; a bizakodó igazságnak tántoríthatatlan bajnoka; jellemedben és szívedben az a tökéletes ember, aki hűséget tart az ideálnak végéig”.

Kiss Anikó könyvtáros írja Scheiberről: „egyszer nyári szabadságom előtt professzor úr a kezembe nyomott háromezer forintot, mert hogy Balatonfüredre készültünk kisfiammal [a későbbi Oscar-díjas filmrendező, Nemes Jeles László]. Tudta, hogy akkor nem mindent tudtam megengedni a családomnak”.

***

Gyakran jöttek a rádiótól és a TV-től Scheiberhez, hogy riportot készítsenek vele. Egy alkalommal a riporter kérdése így hangzott:
– Igazgató úr! Hogyan látja, milyen az izraelita hitfelekezet és a magyar állam viszonya?
Elgondolkozott, majd lassan felemelte tekintetét és így szólt:
– Úgy érzem, mi most nászúton vagyunk!

***

Scheiber a rabbiképzőben a péntek esti előadásaiban rendszeresen ismertetett könyveket. Ezek közül egy-egy részletet mutatok be:

Mendel Mojhér Szforim, a Sánta Fiske című regényének ajánlásában írja: A zsidó irodalom kórusában szomorkás az én dalom. „Írásaimban a zsidó alakja jelenik meg, azé a zsidóé, aki ha történetesen valami vidámat énekel is, messziről úgy tetszik, mintha panaszdalt énekelne, mintha sírás rázná. Zsoltárainak dallama gyászénekekre emlékeztet. Nevet, de szemében könny csillog. Szeretne egy kicsit vidám lenni, de szívéből mély sóhajtás szakad fel, és mindig azt hallani tőle: jaj, jaj !…”

Sólem Áléchem: A Motl gyerek című könyvéről Gorkij 1910-ben írja: Olvasása közben elbővülten „sírt és nevetett ezen a csodálatos könyvön”, magával ragadta bölcs humánuma, a benne rejlő mélységes népszeretet, amely sajnos olyan ritka.

Heine: A Bacharachi rabbi című kisregényében, a mi zsidóságunk életét és örök körforgását mutatja be: de a könyvet nem fejezte be, csak a sors fájdalmas örök- körforgását láthatjuk benne. Ábrahám rabbi félbemaradt históriáját a mai zsidóságnak kell befejeznie napjainkig és mindaddig, amíg a gyűlölködések, az üldözések elől menekülő zsidók lesznek a világon, akik elhagyják otthonukat, hogy egy új, ismeretlen, bizonytalan hazát keressenek maguknak e földön.

***

Az 1960-70-es években a MIOK-nak az akkori rendszerhez való lojalitása száz százalékos volt. Scheiber Sándort még véletlenül sem lehetett egy kalap alá venni velük. Az iratokból kiderült, hogy Scheiber Sándort nem nézte jó szemmel a dr. Szeifert Géza által vezetett Síp utcai adminisztráció. A  professzor úr tekintélye, tudása, nemzetközi kapcsolatai, és a rabbiszeminárium önállóságának különleges helyzete miatt a Síp utcai adminisztráció nem tudta az általa diktált korlátok közé szorítani a Scheiber által vezetett intézetet. Az ÁEH-ban (Állami Egyházügyi Hivatal) szerették volna elérni a hitélet és az ahhoz kapcsolódó közösség teljes kontrollját, de ezt sem tudták elérni. Csak egy-egy példa:

A hatnapos háború után az Állami Egyházügyi Hivatal összehívta a zsidó felekezet vezetőit, hogy – a szocialista internacionalizmus mellett hitet téve – elítéljék az „agresszort, Izraelt”. Scheiber szótlanul ült.
– Még nem hallottuk az igazgató úr véleményét! – fordultak Scheiberhez. Mire ő:
– Kérem, nekem az a véleményem erről a háborúról, hogy ezek után senki nem mondhatja többé: gyáva zsidó!

***

– A szocialista Magyarországon nincs antiszemitizmus – mondta egyszer az Állami Egyházügyi Hivatal egyik vezetője Scheibernek. – Hogy ki zsidó és ki nem, azzal csak maguk, zsidók foglalkoznak.
– Én például nem tudom, hogy a pártvezetésben hány zsidó van –  válaszolta Scheiber.
– Öt – vágta rá az ÁEH-s vezető.
Ugyancsak egy ilyen körben mondta Scheiber Sándor, hogy az a zsidó, aki Izrael ellen nyilatkozik, az nem zsidó, vagy hazudik.

Az Állami Egyházügyi Hivatalhoz beérkezett, egy-egy zsidó által megfogalmazott jelentéseket ismertetem:

Sós Endre feljegyzése ÁEH hivatalnak, 1961. április 19.

Bizalmasan közlöm, hogy dr. Scheiber Sándorné a napokban elmondta nekem: hogy férje senkitől sem fél, mert olyan „nemzetközi hírű tudós”, aki a „külföldi zsidóság védelme alatt áll”. Egyébként a férje azért küldözgeti tömegével külföldi folyóiratok számára a cikkeket, hogy ezzel is fokozza saját személyének „védelmét”.

A Jewish Chronicle tegnap érkezett száma, háromhasábos fénykép felvételt közölt, hogy dr. Scheiber Sándor miként avat fel két rabbit. Ezt a fényképet engedélyem nélkül küldte el Scheiber, bár már több ízben is figyelmeztettük, hogy a közlése engedélyünk nélkül nem lenne lehetséges.

***

Egy másik feljegyzés, 1961. április 20.

Április 19-én este az izraeli követségen megemlékezés volt Izrael Állam megalapításának évfordulóján. Az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyével Schück Jenő ortodox főrabbit és Sirotta főkántort küldték oda úgy, hogy a főrabbi csak a szokásos imát mondhatja el. Az istentiszteleten kb. 130-150 zsidó vallású magyar állampolgár vett részt. Ott volt dr. Richtmann Mózes, a szeminárium professzora, Berger György, a szeminárium növendéke is, de ők és az ott lévők nem kértek engedélyt a Hivataltól, hogy idegen állam követségére elmehessenek ünnepelni. Dr. Richtmann Mózes esetében ez nem volt meglepő, mert ő a Cionista Szövetség vezetőségi tagja, sőt egy ideig állítólag a vezetője is volt, a cionista lapnak pedig a főtitkára. Dr. Richtmannt a Rabbiszemináriumba óraadó tanárnak Dr. Scheiber Sándor vette fel, ahol Talmudot tanít. Esztendők óta figyelmeztetem az illetékes köröket, hogy nem tartom megnyugtatónak dr. Richtmann oktatói tevékenységét, mert helytelen rábízni az ifjúság nevelését.

Berger György, a rabbiszeminárium növendéke, aki szintén megjelent az izraeli nagykövetség ünnepségén, azt bizonyítja, hogy a rabbiszeminárium diákjai körében sem szűnt meg ez a cionista métely. Milyenek lesznek azok a fiatal rabbik, akiket dr. Scheiber Sándor, dr. Richtmann Mózes és dr. Grünwald Fülöp szelleme hatja át, akik Izrael Állam felé kacsintanak?

***

Egy másik eset 1963. május 20.

„A dr. Scheiber-klikk által eszközölt cionista befolyáshoz sajnos az iskola igazgatója, dr. Zsoldos Jenő is odatartozik. Rendkívül fontos lenne dr. S. tanár urat, aki politikailag száz százalékosan megbízható, és elég energetikus is, hogy érvényesítse MIOK elnökségének szempontjait. Dr. S. egyelőre csak hittant tanítana, dr. Scheiber helyett a kisebb diákoknak és a gimnazistáknak. Dr. S. egyébként nyáron kifejezetten a mi kérésünkre beiratkozik az egyetemre, ahol hajlandó matematika tanári diplomát is szerezni és utána oktatni. Egyelőre nem látunk más megoldást a zsidó gimnázium általános szellemének megváltoztatására, mint dr. S. alkalmazását.”

***

Bizalmas feljegyzés 1963. október 21.

Tudott dolog, hogy dr. Scheiber Sándor igazgató autokratikus módon vezeti mindig a rabbiszemináriumot. Úgy kezeli, mintha „saját, maszek” intézménye lenne, amely az ő tulajdonát képezi, és ebbe a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének beleszólási joga sincs.

A MIOK elnöke kifogásolta, hogy egyes rabbiszemináriumi növendékek bejárogatnak az izraeli nagykövetségre, dr. Scheiber Sándor megvédi őket. Soha egyetlen növendéke sem kapott még megdorgálást. Amikor a MIOK elnöksége, az Állami Egyházügyi Hivatal kívánságára és helyeslésére megvonta Berger György rabbinövendék ösztöndíjának a felét, dr. Scheiber Sándor nemcsak pótolta, hanem külön jutalmat is utalt ki a fiatalembernek.

Nyíltan meg kell mondanunk, hogy dr. Scheiber igazgató – mint hozzánk a legszavahihetőbb emberektől visszakerült – mindig a MIOK vezetői ellen hangolja a Rabbiszeminárium hallgatóit. Ez azóta van így, amióta két éve elkezdtem a növendékekkel való intenzívebb politikai foglalatoskodást. Az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőinek tudtával, és helyeslésével egy esztendőn át majdnem havonta meghívtam a Rabbiszeminárium hallgatóit egy-egy csésze teára és elbeszélgettem velük (dr. Szeifert Géza elnökhelyettes és mások is jelen voltak) politikai életünk, irodalmunk, kultúránk kérdéseiről beszéltünk. Az volt a törekvésem, hogy közelebb hozzám a népi demokrácia társadalmi rendjének szolgálatukra készülő növendékeket az új társadalmi rend megvalósításához. Ezeket a beszélgetéseket abba kellett hagynunk, mert dr. Scheiber Sándor lebeszélte a diákokat a megbeszéléseinkről, így ők nem jelentek meg.”

Rabbik tanítása             

Dr. Scheiber Sándor professzor úrtól és dr. Róth Emil 1944-ben Auschwitzban   meggyilkolt, tudós győri rabbi 1938-ban megjelent írásában olvastam:

„Azt tartja a héber mese, hogy az idők végén a népek tüzes szakadék felett mennek át. Mások vashídon vonulnak, de mi zsidók azonban papírhídon, amelynek pillérjei könyvtéglákból készülnek. Az idők végén a papírhíd erősebbnek fog bizonyulni, mint a vashíd. Érjétek meg, hogy a papírhíd, a könyvek hídja, átvezet a könnyek tengerén emberek, népek és országok felé, s legyetek büszkék, hogy segítettétek megépíteni egy élet munkájával az emberiségnek összekötő nagy hídját.”

Időnként előveszek az elmémbeli képek közül egyet-egyet, nézegetem őket, hogy „újra átéljem” és megerősítsem abban, amit számomra jelentenek, netán újraértelmezzem őket és átgondolom a jelentőségüket. Úgy tűnik, hogy bennük életem érzéki építőkövei jelennek meg, amelyek elszakíthatatlanok tőlem, habár egy részét, természetesen szintén a maguk módján, más-más jelentéssel és jelentőséggel, másként megélve mások is beépítették az életükbe.

Mit tanultunk Scheiber Sándortól?

Nálunk, zsidóknál a betű nem öl, hanem szárnyal. A zsidó rabbi soha nem volt pap, aki egy titokzatos világ küldötteként hirdette magát, paradicsomot ígért és pokollal fenyegetőzött, hanem mindig és mindenben maga az ember. Szabad emberként akar szabad emberekhez szólni és szabadságra akarta őket nevelni, vallotta ezt a múlt század egyik legnagyobb rabbija.

Kétezer éve Jóchanán ben Zákkáj először adta a rabbi címet tanítványainak. A rabbi feladata az volt, hogy tudásával és erkölcsi tekintélyével irányítson és tanítson minket. Chátám Sófér tanítása szerint a rabbinak csak egy előjoga van: a tudás, amelyet tanulással tud megszerezni. A XIV. századtól a rabbijaink viselhették a Morénu címet: Tanítónk.

Ha egy Tefilin (imaszíj) leesik a földre, lehajolunk érte, felemeljük és megcsókoljuk. A legenda szerint a zsidóság „tefilin az Örökkévaló homlokán”. Megcsókoljuk a Tórát, de szavát, tartalmát nem vesszük mindig figyelembe. Ha a tanulás elméletté válik, akkor többször veszít irányából és erejéből. Tetteinkért nem mindig vagyunk felelősek. De legalább szándékunk legyen tiszta. Scheiber Sándor beszédeinek és írásainak gondolatvilágából értettem meg azt, hogy „a zsidó kultúra, egy láthatatlan szentély hordozója”.

---