Bemutatjuk a rabbijainkat: Darvas István

Amit a legjobban szeretek, az a hagyomány átadása oly módon, hogy az nyomot hagyjon az emberek viselkedésében és az élethez való viszonyában – mondja a Mazsihisz vallási vezetőit bemutató sorozatunkban Darvas István főrabbi, a Bét Jehuda (OR-ZSE) zsinagóga rabbija.

Mikor és miért határozta el, hogy rabbi lesz?

Már egy éve a rabbiképzőbe jártam szociális munkás szakra, amikor váratlan inspiráció hatására azt éreztem, hogy el kell kezdenem tanulni rabbinikus tudományokat. De ennek semmilyen alapja nem volt korábban, váratlan döntés volt számomra és a környezetem számára is.

Mit jelent, hogy semmilyen alapja nem volt? Nem volt vallásos?

Azt, hogy az egész ifjúságom erős zsidó öntudattal, de a vallási élettől távol eső felfogásban telt. Nem tudom, hogy mi váltotta ki bennem azt a bizonyos inspirációt a vallási életre, hiszen nem kerültem krízishelyzetbe, nem szenvedtem hiányt semmiben, hanem egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy nekem a rabbiképzős órákon a helyem. Jelentkeztem Schőner Alfréd professzornál, aki nagy szeretettel fogadott, és 1998-ban el is kezdtem a tanulmányaimat. Alig másfél héttel később egy ismerősömtől megtudtam, hogy Izraelből hazajött egy ortodox szófér, vagyis Tóra író, aki tanítványokat keres. Ő volt Zeev Paskesz, akinek a tanítványa lettem, szóval nem csak a rabbiképzőben tanultam, hanem  a Kazinczy utcában is. 2005 őszén avattak rabbivá. 

Hol kezdett dolgozni?

A rabbiképzőben az utolsó évem úgy telt, hogy két zsinagógában voltam Tóraolvasó: az OR-ZSÉ-n, Schőner professzor mellett, valamint a Nagyfuvaros utcában, majd ez utóbbinak lettem a rabbija 2010-ig. Ezután a Dózsa György úti zsinagógában dolgoztam, ahol három év alatt sikerült egy erős, jól működő közösséget építeni egyrészt a helyiekből, másrészt azokból, akik jöttek velem a Nagyfuvaros utcából. Végül úgy alakult, hogy 2013 óta az OR-ZSE rabbija vagyok. 

Gondolom, hogy egy rabbinak a hivatása a mindene, az élete, a munkája és a hobbija egyszerre, de mégis mi az, amit a legjobban szeret benne?

Amit a legjobban szeretek, az a hagyomány átadása oly módon, hogy az nyomot hagyjon az emberek viselkedésében és az élethez való viszonyában. Nem tudok a zsidóságra vallásként tekinteni, mert a vallás definíciója számomra az, hogy a vallás nem más, mint rendszeres időközönként, esetlegesen hetenként egy vagy több alkalommal végzett spirituális tevékenység az Örökkévalóval való kapcsolatkeresés kifejezéseként. A zsidóság azonban ennél több, hiszen nem heti egy vagy két alkalmat, hanem folyamatos jelenlétet követel. Zsidónak lenni heti 168 órában kell vagy lehet, és ennek a folyamatos zsidóságnak az élet minden területén van – vagy lehet – olyan megnyilvánulása, amely a hagyományból táplálkozik, vagy amely a hagyománnyal összeér.  Kétségtelen, hogy vannak a zsidó életnek rituális elemei, de az ember akkor is zsidó, amikor a civil életben közlekedik, amikor meccset néz, amikor tanul, szóval a zsidó ember mindig zsidó. Ennek az átadása fontos nekem annak érdekében, hogy a zsidó emberek örömmel, és heti 168 órában éljék meg a zsidóságukat. 

Az elmúlt húsz évben érték emlékezetes, nagy csalódások a zsidósággal kapcsolatos ítéleteiben?

Gyerekkoromtól fogva sokáig végigkísérte az életemet az a tévedésem, hogy akik valami igazán jót létrehoznak, megformálnak, működtetnek ebben a világban, azok egyúttal kivételesen jó emberek is. Ebből kifolyólag számos csalódás ért, amikor kiderült egy-egy maradandót alkotó emberről, hogy nem is olyan nagyszerű, amilyennek képzeltem. Ennek a helyzetnek az volt a megoldása, hogy sok idő elteltével be kellett látnom: alapvetően én a saját ítéleteimben csalódtam, és nem az emberekben. Ez a felismerés segített hozzá ahhoz, hogy ha ilyen szemmel nézem a világot, akkor az emberi hibák és hiányosságok is elfogadhatóbbak, hiszen emberiek. Mióta ezt tudom, nem ér csalódás. Eltűnt. 

Ez magyarázható a hit erejével?

Nem tudom, mert sok mindennel magyarázható, nem pusztán a hittel is, hanem a tanulással, vagy a tapasztalással. Ezek összessége idővel meghozza a maga eredményét különböző felismerések formájában. Hadd mondjak egy példát: konfliktusba keveredtem valakivel, pontosabban nem is volt az konfliktus, mert én nem haragudtam rá, csak ő énrám, és ezt valahogy nem tudtuk föloldani. Egyszer beteg lett, én pedig az egyik szombaton elkezdtem imádkozni a gyógyulásáért. Nem volt ez tudatos, inkább magától értetődő volt, hogy ha beteg, akkor imádkozom érte. Aztán meggyógyult, s ezzel együtt a kapcsolatunk is rendeződött, amit ugyancsak magától értetődőnek éltem meg, mert azt éreztem, hogy így működnek a dolgok. 

A Tórát olvasó és tanító emberként hogyan tudja földolgozni a világban naponta történő szörnyű igazságtalanságokat?

Nem szokták szeretni, amikor ezt mondom, de szerintem igazságtalanság nincs. Mert ha igazságtalanságok volnának a világban, ez azt jelentené, hogy a világ alkotója és kormányzója igazságtalanságokhoz adja a nevét. A kérdésre az a válaszom, hogy azok, akikben van késztetés a jóra, valamilyen okból nem eléggé erősen és kitartóan képviselik a jót. Az emberi szenvedést nem a rossz diadalának, hanem a jó hiányának értelmezem. Egy-egy súlyos élethelyzetben az embernek két dolgot kell párhuzamba állítania: egyrészt azt, hogy van saját felelősségünk, másrészt azt, hogy nem száz százalékban vagyunk urai annak, ami történik velünk. Ha száz százalékban uralnánk az életünket, abban nem lenne helye az Istennek. Akkor lehet esélyünk a megértésre, ha képesek vagyunk egyensúlyt teremteni a felelősségünk és a kiszolgáltatottságunk között. Belátom, hogy ezt nagyon nehéz dolog elmagyarázni egy szenvedő embernek, de talán segít. A Talmud azt mondja, hogy ha az ember jobb világban akar élni, akkor először javuljon meg ő maga. E nélkül nem fog menni. Ha inkább önfejlesztésre fordítjuk azt az időt, amit az igazságtalanságon való morfondírozással töltünk, akkor sokkal többet használunk a világnak.