„Mi nem győzködünk másokat az igazunkról"

– Isten magábanvalóságát, egyetlenségét, omnipotenciáját, mindenütt jelenvalóságát felfogni nem könnyű. Mert „nincs” és mégis van. Mert nem látjuk, de hisszük, tudjuk, érezzük, hogy létezik. Írásunk van róla és ez az Írás: szent. Meggyőződésünk, hogy bizony, mi zsidók tudjuk ezt jól – mondta dr. Simon Tibor, a Bét Sálom közösség tagja az újbudai zsinagógában tegnap elhangzott hetiszakasz-magyarázatában.

A REÉ hetiszakaszban folyamatosan ismétlődik a bálványimádás tiltása, amit már az aranyborjú tragédiájának felemlegetése is megelőzött az ÉKEV hetiszakaszban. Ott a zsidó nép talált magának „bálványt” és hozta azt létre, ebben a hetiszakaszban a más népek bálványai is nemkívánatosnak minősülnek és nagyon szigorú parancsok szerint kell azokat megsemmisíteni a városokkal együtt, ahol is azok megtalálhatók. 

„Irtsátok ki mind a helyeket, ahol szolgálták a népek, melyeket ti elűztök, az ő isteneiket, a magas hegyeken, a dombokon, meg minden zöldellő fa alatt. Rontsátok le oltáraikat, törjétek össze oszlopaikat, ligeteiket égessétek el tűzben és isteneik faragott képeit vágjátok össze, hogy kiirtsátok nevüket arról a helyről. Ne tegyetek így az Örökkévalóval, a ti Istenetekkel!” 

Így szól Mózes Rabbénu. Érthető parancsok ezek egyfelől, másfelől feltűnően kegyetlenek. Érthető, mert a zsidó nép egyedülálló volt az ókorban, amely eljutott a szigorú monoteizmusig és ezt a vívmányt, az absztrakt gondolkodásnak és a világ értelmezésének ezt a fokát védeni, óvni kellett, hiszen olyan népek vették körbe a zsidóságot, amelyek még természeti vallásokat, többistenhitet követtek. 

Dr. Simon Tibor

Istenünk, az Örökkévaló létezése, egzisztenciájának mélysége az ember számára kihívást jelent. Az emberi elmében és lélekben való megjelenése, létének felismerése bonyolult lelki és intellektuális folyamat eredménye. Istenünket nem láttuk, nem testesült meg, Mózes is csak elvonulni látta a hegyen maga előtt, de az arcát nem fedte fel neki sem. Elvont és főleg nem kézzel fogható Istenünk van, más népek számára ez ebben a formában, illetve „formátlanságban” érthetetlen. 

Isten a többi nép isteneihez képest egyáltalán nem atropomorf, nem ruházható fel emberi tulajdonságokkal. Felfoghatatlan, kifürkészhetetlen, titokzatos Isten, aki mégis kinyilvánítja magát számunkra a Szentírás által és olyan jelenségekben, amelyek az egyéni megtérések történéseiben tetten érhetők csupán, a szubjektumon átszűrődő érzések, megvilágosulások, tanúságtételek által. 

 Az emberiség vallástörténetében Ábrahám pátriárka az, aki – felfedezvén az egy Istent – szakít mindenfajta bálványimádó gyakorlattal (nevezetesen a csillagok tiszteletével). 

„...régen atyáitok, Térah, Ábrahám és Náhór atyja a folyó túlsó oldalán laktak, és más isteneket szolgáltak” olvassuk Józsué könyvében. 

Ez a legkorábbi bibliai jelzés, hogy Térah és családja bálványimádó volt. A midrások és a rabbinikus hagyomány szerint Térah bálványszobrokat készítő mester volt. A híres történet szerint Ábrahám egyszer összetörte apja bálványait, és csak a legnagyobb szobrot hagyta épen, a kezébe pedig egy botot tett. Amikor Térah kérdőre vonta, Ábrahám így felelt: „a nagy bálvány összetörte a többit”. Térah tiltakozott, hogy ez lehetetlen, mert a szobrok élettelenek. Mire Ábrahám rávilágított: „Ha nem képesek megvédeni magukat, hogyan lehetnének istenek?” . Ez a midrás Ábrahám monoteista felismerésének szimbolikus előzménye. 

A judaizmus a bálványimádás tagadásával határozza meg önmagát: „Ha valaki megtagadja a bálványok imádását, zsidónak neveztetik”. (Babiloni Talmud Megilla 13a). Megjelent utóbb az iszlám és a kereszténység is, mint monoteista vallás. Maimonidész úgy véli, hogy az izmaeliták egyáltalán nem bálványimádók, és hiteles egyistenhívőként imádják Istent. És jóllehet a dogmák, a Szentháromság, a képábrázolása valóban kelthetnek gyanút, a kereszténységet sem lehet egybemosni a Biblia által megbélyegzett pogány kultuszokkal. 

Egy bálványt könnyű imádni. Épített formái tapinthatók, láthatók, könnyű hivatkozást jelentenek. Így hitte ezt az aranyborjúval a zsidó nép is. Szörnyű büntetés lett az eredménye. De vegyük észre, hogy a bálványimádó nem feltétlenül gonosz. A zsidó nép nem látta Istent. Mózes volt nála fent a hegyen, negyven nap és negyven éjjel. A hegy felhőbe burkolózott, még titkosabbá téve ezt a találkozót. Lássuk be, könnyű így elveszteni a hitet.

Mennyivel kényelmesebb szerkeszteni valamit, amit látunk, amit magunkkal vihetünk, körbetáncolhatjuk, rámutathatunk, ajándékot rakhatunk elé. Szó szerint van mibe kapaszkodni. A sivatagban, kietlen kőrengetegben állva bizony az ember könnyen csábul el. Enged a vágyainak. Mert vágyja az ember az Istent, vágyik arra is, hogy számára elérhető legyen. Ez a nép kétségbeesett volt. Fáradt, letört. Hosszú út állt mögötte. Az aranyborjút tulajdonképpen a kétségbeesés, az egzisztenciális kiszolgáltatottság szülte. Ennek eredménye volt. 

Életünk során sok félelemmel küzdünk meg, sok vágyunk támad a legkülönfélébb dologra. Milyen könnyű teremteni magunknak valamit, amivel enyhíthetjük a szorongást, a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottság érzését. Türelmetlenségből, hirtelen jött ötlettől vezérelve gyártani valamit, ami kiszolgálja közönséges vágyunkat. Szerekhez nyúlni, elmerülni gyarlóságokba.

Mennyivel nehezebb töprengeni, várni, gondolkodni, az érzéseink mélyére merülni, azokat értelmezni, a világot megismerni, látni valamelyest és mindebből „kikövetkeztetni”, hogy Isten mégsem lehet egy egyszerű bálvány! Hogy nem élhetünk úgy, hogy profán módon istenek körforgását, emberi tulajdonságokkal bíró istenek történeteit, „szappanoperáit” képzeljük el magunknak (gondoljuk a görögség sokszínű, kalandos életet élő isteneire, azok sokaságára…), mert ezzel becsapjuk magunkat. 

Jegyezzük meg azért, hogy a többistenhit is fontos szerepet játszott az emberiség kultúrtörténetében. Ahogy a nagy német filozófus, Friedrich Nietzsche első jelentős művében (A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus) pontosan az apollóni és dionüszoszi attitűd küzdelmeként írja le a görögöknél megjelenő dramatikus érzék kifejlődését. Nietzsche szerint a görög művészet két alapereje az apollóni, ami a forma, rend, világosság, álomszerű szépség, határok felállítása és a dionüszoszi, ami a mámor, eksztázis, életösztön, határtalanság, az egyén feloldódása a közösségben és a természetben. A tragédia akkor született, amikor ez a két erő egymást kiegészítve jelent meg a művészetben. 

Nietzsche szerint a tragédia a dionüszoszi kórusból nőtt ki, és az apollóni forma (a párbeszédek, hősök, színpadkép) rendezte keretbe. Így a tragédia a görögség legmagasabb művészeti teljesítménye lett, mert egyszerre ábrázolta az emberi szenvedést és az élet igenlését. A tragédia később hanyatlásnak indult, Szókratész és az ún. szókratészi racionalizmus törést hozott, a gondolkodás, az értelem, a logika kultusza háttérbe szorította a dionüszoszi erőt. 

Ez szerinte megölte a tragédiát és Euripidész művészetében már az ész és az érvelés dominál, nem az élet extatikus átélése. Ezzel együtt az ember a tragédia által képes szembenézni a lét szörnyűségeivel, miközben a művészet átélése vigaszt nyújthat erre. Nietzsche szerint tehát a görög tragédia a művészet legmagasabb formája, mert egyesíti az apollóni rendet és a dionüszoszi irracionális szenvedélyt. Ezáltal képes kifejezni az élet tragikus, szenvedéssel teli, de mégis felemelő jellegét. 

Látjuk tehát, így közvetetten a politeizmus is képes mély egzisztenciális kérdések boncolgatására, de ennek értő és avatott feldolgozásához már a modern ember látásmódja és elemzőképessége szükséges, így hat termékenyítőleg a múlt embere életfelfogásának vizsgálatához. 

Visszatérve az egyistenhithez, Isten magábanvalóságát, egyetlenségét, omnipotenciáját, mindenütt jelenvalóságát felfogni nem könnyű. Mert „nincs” és mégis van. Mert nem látjuk, de hisszük, tudjuk, érezzük, hogy létezik. Írásunk van róla és ez az Írás: szent. Meggyőződésünk, hogy bizony, mi zsidók tudjuk ezt jól. Nincs több isten. A bálványok, faragott képek, de még a természet jelenségei, csillagok, bolygók, fák, vagy állatok sem lehetnek istenek. Emberből sem válhat isten. 

Mi nem győzködünk másokat az igazunkról. Nem térítünk. Feltételezzük mindenkiről, hogy ha van esze és szíve, és lelkében és elméjében világosság gyúl, felismeri az igazságot, az egyetlen igazságot és maga jelentkezik ezután, hogy imádja az egyetlen Örökkévalót. 

A féltőn szerető Istent, a mi Urunkat. Ebbe a hitben és tudatban élünk és a hetiszakaszunk legfőbb mondanivalója is lényegében ez a tény: Örökkévaló Istenünk létezése és kizárólagossága, az ebben való megerősödés és megerősítés.

Dr. Simon Tibor

Borítókép: Az Aranyborjú imádása. Nicolas Poussin olajfestménye (1635)