Megemlékezés Sátoraljaújhelyen: „A csend vastag leple borul majd a múltra?

Az 1944 márciusában lezajlott sátoraljaújhelyi börtönlázadás áldozataira emlékezett ma a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (NÜB) és a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ). A résztvevők megkoszorúzták a hősök nyughelyét a város főterén, majd elhelyezték a megemlékezés virágait a börtön épületén is. 

A résztvevőket dr. Schiffer János, a NÜB elnöke köszöntötte, aki kifejezte aggodalmát amiatt, hogy csak mintegy tucatnyian gyűltek össze a koszorúzásra, és a többség a NÜB szervezésében Budapestről érkezett. Feltette a kérdést: ha mi nem emlékezünk, ki lép a helyünkbe?

Ezután Pusztai Miklós, a MEASZ alelnöke ismertette a felkelés részleteit. Elhangzott: 1941 októberében a politikai ügyek tárgyalására létrehozták a Magyar Honvéd Vezérkari Főnökség Bíróságát, s ennek büntető intézetévé jelölték ki 1942. szeptemberétől a Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogházat. Itt helyezték el a német- és háborúellenességük miatt megsokasodott politikai elitélteket. A foglyok számát növelték az ország délvidékén kialakult partizántevékenység letörésére irányuló katonai, csendőri intézkedések. Négyszázan voltak. Magyarok, románok, szerbek, horvátok, szlovákok. Munkások Weisz Manfréd gyárából, parasztok Kárpátaljáról, mérnökhallgatók a budapesti Műegyetemről. Szinte gyerekemberek voltak, akik felismerték Magyarország vezetőinek országveszejtő politikáját. Horthy katonai különbíróságai küldték ide őket, mert szót emeltek a háború és a fasizmus ellen.

Az elítéltek gyakran hozzájutottak újságokhoz, könyvekhez sőt rádióhoz is. Az országos és háborús híreket a rokonság, a baráti látogatók is közvetítették. Hírek érkeztek arról, hogy a Vörös Hadsereg már a közeli Kárpátokban harcol, Szlovákiában partizánmozgalom bontakozott ki, közeleg a szabadulás ideje.

A bent lévők hosszasan vitatták, mit tegyenek: kitörjenek, vagy megvárják a felszabadulást. A többség a megoldást a kitörésben látta, melyet tavaszra terveztek. Arra az időre, amikor az erdők lombjai, cserjéi már a menekülést és az új harcot is segíthetik, búvóhelyül szolgálhatnak. Így lett a kitörés jelszava ,,Mire az erdők kizöldülnek''.

Az előkészületekbe azonban váratlan esemény szólt bele. A németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. Erről a fordulatról az elítéltek részben a látogatóktól, részben a börtön főfoglárától értesültek. Néhány nappal később Sátoraljaújhelyben is megjelent egy SS alakulat, a Brandenburgi hadosztály 2.számú csoportja. Ez keresztülhúzta az eredeti terveket. A hír hatására a jugoszláv foglyok gyors cselekvésre szánták el magukat. Bár az előkészületek hiányosak, a feltételek kedvezőtlenek, mégsem lehetett tovább várni. A szerb kollektíva vezetősége március 22-re, a délutáni órákra időzítette a kitörést, amikor a fák még csak rügyeztek. De kockára tették sorsukat, hogy elkerüljék a haláltábort.

Március 22-én, a megjelölt időpontban megkezdődött a kitörés. Pontos terve volt az akciónak. A délutáni vízhordás ideje alkalmasnak látszott az őrség lefegyverzésére, bezárására, elnémítására. Mindezt csendben kellett volna véghezvinni. Aztán a foglyok egy része az őrség ruhájába bújva, mint ,,őrök'' kísérték volna társaikat az erdőbe. Kezdetben minden a terv szerint haladt, azonban egy apró hiba keresztülhúzta a számításokat. Az egyik tizedes magával vitte fegyverét az őrszobába, és az ablakon keresztül riasztó lövéseket adott le, riadóztatva ezzel az udvari és a kapuőrséget, valamint a városban állomásozó magyar illetve német alakulatokat. Mégis, a második emeleti foglyok nagy részének sikerült a kitárult kapun keresztül a börtön mögötti Sátorhegy irányába menekülnie. Eközben a város különböző pontjairól futva, katonai gépkocsikon katonák százai zúdultak a börtön felé. A második csoport kitörését megakadályozták a riasztott alakulatok.

A harmadik emeleti magyar foglyok a zárkáikban maradtak. Eközben tűz alá vették a menekülőket is. Sokan már a Sátorhegy lábánál életüket vesztették a német katonai egységek gránáttüzében, másokat a közeli utcákban lőttek agyon.

Mintegy hetvenen jutottak kívül a börtönkapun és kisebb csoportokra széledve vaktában keresték a magyar-szlovák határt. Az üldözésükre indult katonák egy részüket vagy feljelentés alapján vagy rajtaütéssel még aznap este vagy másnap elfogták. A magyar katonák a foglyokat visszakísérték a börtönbe, a németek azonban már a helyszínen szinte mindenkit agyonlőttek. A kitörők maradékát Kovácsvágás, Mikóháza és Alsóregmec körzetében elfogták vagy megölték. 

A Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete nevében Kácsor Zsolt író mondott beszédet, amelyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk.

A hősök áldozata nem volt hiábavaló

Ma itt állunk, hogy fejet hajtsunk azok előtt előtt, akik 1944 sötét napjaiban nem törődtek a félelemmel, és szembeszálltak a hatalommal. Ebben a városban a remény lángja lobbant fel a kilátástalanság közepette.

Emlékezünk a börtönlázadás áldozataira, akik életüket adták a szabadságért, az emberségért. Akik nem tűrték tovább a megaláztatást, a zsarnokságot, és a fegyveres ellenállás útját választották, tudván, hogy a győzelem esélye csekély. A hitük, az emberségük, a bátorságuk azonban legyőzte a halálfélelmet.

Ők nem csupán a saját sorsukért küzdöttek, hanem mindannyiunkért. Az ő példájuk mutatja, hogy a legsötétebb időkben is van értelme küzdeni az igazságért, a szabadságért, az emberi méltóságért.

Az ő áldozatuk nem volt hiábavaló. Az ő vérükkel írták meg azt a történetet,  amire ma büszkék lehetünk, hiszen az egyetlen fegyveres lázadás volt ez a német megszállás idején.

De – miközben fejet hajtunk – szívünket fájdalom is szorítja. Fájdalom, mert látjuk, hogy milyen kevesen gyűltünk ma itt össze. Egy maroknyi ember emlékezik csupán a hősökre, azokra, akik életüket adták a mi szabadságunkért. 

S egy kínzó kérdés visszhangzik bennünk: mi lesz, ha ez a maroknyi ember sem lesz már? Mi lesz, ha a a mostani emlékezők is elmennek, s a csend vastag leple borul a múltra? Ki fogja továbbadni az üzenetet? 

Ki fogja figyelmeztetni a jövő nemzedékeit arra, hogy a szabadság nem magától értetődő, hogy az emberség törékeny kincs, és hogy a gyűlölet soha nem alszik el teljesen?

Ez a kérdés nem csupán a múltról szól, hanem a jelenről és a jövőről is. Ez a kérdés felelősséget ró ránk, akik ma itt állunk. A mi feladatunk, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni a hősök emlékét. A mi felelősségünk, hogy átadjuk a fiataloknak a múlt tanulságait, hogy ők is megértsék, mekkora árat fizettek elődeink a szabadságért.

Beszélnünk kell a lázadásról, a hősökről, az áldozatokról. Otthon, a családban, az iskolákban, a közösségeinkben. Meg kell találnunk a módját annak, hogy a fiatalok szívéhez is eljusson ez az üzenet. Hogy ők is megértsék: a bátorság, az összefogás, az emberség erejével a reménytelennek tűnő harcnak is megvan az eredménye, ami nem más, mint a személyes példaadás a közösség érdekében.

Mert ha nem tesszük, akkor elveszítjük azt a kapaszkodót, azt az erkölcsi iránytűt, amire pedig a legnagyobb szükségünk van a jelen kihívásaival szemben, amikor ismét a szabadságunkat fenyegeti veszély.

A XXI. század későbbi magyar nemzedékeinek is meg kell tudniuk és erőt kell meríteniük abból, hogy 1944-ben, ezen a helyen, igaz emberek a legreménytelenebb időben is hittek a szabadságban, és életüket adták érte. 

Adózzunk tisztelettel a hősök emlékének! 

Dicsőség nekik!