Ros hásána napján, a zsidó újév alkalmával elfogyasztott mézbe mártott alma egy egyetemes zsidó szokás, amely az édes új év iránti vágyunkat szimbolizálja. Mi ennek a szokásnak az eredete, és miért használják kifejezetten az almát és a mézet?
A Talmud (Kerisus 6a, Horayos 12a) feljegyzi a bölcs Abaye tanítását, miszerint
„jó ómenként az embernek az év elején tököt, görögszénát, póréhagymát, céklát és datolyát kell ennie”.
Egyes magyarázatok szerint azért használják ezeket a bizonyos ételeket a jó év előjeleként, mert vagy gyorsan nőnek, vagy különösen édesek, és szimbolizálják a sikeres, boldog év iránti vágyunkat. Mások úgy értelmezik, hogy Abaye gyakorlata mögött az áll, hogy az ezen ételek héber szavai pozitív asszociációkkal bírnak, mint például a görögszéna, ami rubia/רוביא, hasonlóan a ribui/ריבוי szóhoz, ami azt jelenti, hogy növekedni.
Más magyarázatok nyomán számos különböző étel fogyasztása vált szokássá Ros Hásána napján a különböző közösségekben. Például egy kelet-európai szokás szerint sárgarépát esznek, ami jiddisül mehrin, hasonlóan a jiddis mehr szóhoz, ami „többet” jelent. Mások gránátalmát esznek, amelynek sok magja a sok érdemet szimbolizálja, amelyet remélhetőleg el fogunk érni. Megint mások hal- vagy birkafejet esznek, hogy a következő évben „az élen járjanak”.
Az egyik legkorábbi említés a mézbe mártott alma fogyasztásának szokásáról az Arbah Turimban (Orach Chaim 583) található, egy fontos zsidó törvénygyűjteményben, amelyet Yaakov Ben Asher (1270-1340) írt, és amely egy német gyakorlatot idéz erre vonatkozóan. A Vilnai Gáon az Énekek éneke egyik versét idézi az alma metaforikus használatának eredeteként:
„Mint az almafa az erdő fái között, olyan az én szerelmem az ifjak között” (Énekek éneke 2:3).
A Talmud (Shabbos 88a) megmagyarázza, hogy ebben a versben Isten a zsidó népet almához hasonlítja. Ahogyan az almafa gyümölcse előbb jelenik meg, mint a levelek, mondja a Talmud, úgy a zsidó nép is alig várta a Szináj-hegyen, hogy kapcsolatot kössön Istennel, mielőtt még tisztában lett volna mindazzal a felelősséggel, amit ez a kapcsolat maga után von.
Eszerint az alma a spirituális növekedés és az Istenhez való közelség iránti erős vágy metaforája, amely elég erős ahhoz, hogy segítsen átlépni az akadályokat, amelyek megakadályozzák az Istennel való szoros kapcsolatot.
Az, hogy mit jelképez a méz, kevésbé egyértelmű. Bár Izrael földjét a Tóra (Shemos 3:8, 13:2, Bamidbar 13:27, Devarim 26:15) többször is úgy említi, mint a „tejjel és mézzel folyó földet”, a legtöbben úgy értelmezik, hogy a bibliai méz kifejezés a datolya- vagy fügemézre utal. (Rashi Shemos 13:2) Ros Hásáná napján mégis az a szokás, hogy az almát méhek áltak készített mézbe mártják.
A magyarázat talán a következő. A Tóra megtiltja, hogy bármilyen gyümölcsös édesítőszert (a bibliai kifejezés szerint mézet) tegyenek a templomban az oltárra, de előírja, hogy minden ételáldozathoz sót kell adni.
Naftali Tzvi Yehuda Berlin rabbi (1816-1893) elmagyarázza a két étel közötti ellentétet. A gyümölcsméz finom, de könnyen romlik. A gyors élvezeteket és az azonnali kielégülésre való törekvést jelképezi. Ahogyan a gyümölcstermékek is könnyen megrohadnak, úgy az ilyen céloknak szentelt életmód gyakran az üresség és a boldogtalanság érzéséhez vezet.
A só önmagában fogyasztva nyomasztó és durva, de takarékosan használva fontos ízfokozó. Ráadásul eredetileg tartósítószerként használták, hiszen az ételek sózása valószínűleg az élelmiszerek tartósításának legősibb módszere.
Ez a spiritualitás által kínált finom élvezetre összpontosít, és arra, hogy a spirituális értékeken alapuló életmód hogyan teremthet hosszú távú boldogságot számunkra. Bár a tisztán hedonista életmódról az értékalapú életmódra való áttérés eleinte megrázó és kellemetlen lehet, hosszú távon egy kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb életmódhoz vezet.
A méhméznek megvan az az egyedülálló tulajdonsága, hogy hihetetlenül édes, ugyanakkor szinte végtelen ideig eltartható étel. Így a méhméz egy olyan spirituális utazást képvisel, amely kellemesen kezdődik, és hosszú távon is a boldogság állandó forrása marad.
Ros Hásána napján tehát fogunk egy almát, amely a spirituálisabbá válás vágyát jelképezi, és belemártjuk a méhmézbe, amely az édes élményt jelképezi, amely nem múlandó. Ha az önfejlesztés iránt elkötelezetten közeledünk az új évhez, reméljük és imádkozunk, hogy az ilyen elkötelezettség eredménye azonnali és hosszú távú előnyökkel jár majd. Azzal, hogy ezt a lendületes, pozitív üzenetet beépítjük Ros Hásáná-étkezésünkbe, bízunk benne, hogy olyan energiát teremtünk, amely érdemessé tesz minket a jó bepecsételésre, és egy igazán édes új év megélésére.
Az aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla