Pici, törékeny madarunk elröppent… Hrotkó Larisszára emlékezünk

Lara búcsújának másnapján a nekrológírás nyomasztó rítusát nyögöm. Életadatokat, évtizedek szakmai és magánéleti sikereit kellene sorolnom, végigbukdácsolni a száraz információsoron, amit a műfaj megkövetel. A lexikális adatokra ott van az internet. Egyetlen fájdalmas kérdés feszíti lelkem: mi lesz velünk Nélküled, Te fényes csillagóriás, Te emberjegenye?

Pici, törékeny madarunk elröppent, s maradt utána a megfagyott csend, a halott hallgatás. Látom elveszetten bolyongani a Frankel család árváit a könnyező falak között: elment, messze szállt, aki a legtöbbet tudta a zsinagógánkról, a múltunkról… rólunk.

Tíz éve, 2014. december 31-én érkezett az első levele. „Csak néztem a bulit a Branderburger Tornál, és éppen veled akartam megosztani az újságot. BÚÉK!” Attól fogva rendszeresen írt. Egy évtizezeden át. Kántorművészetről, vallásról, hitről. Életről. Igazából ő volt az én zsidó egyetemem. Sokunké. Boldog lehet, aki Larisszánál, Larisszából „szerzett diplomát”.

Furcsa, rideg-bezárkózós időket élünk. Alighanem a posztjainkból, a kommentjeinkből, az üzeneteinkből tudható meg rólunk a legtöbb.

Volt, hogy Lara csak úgy bejelentkezett: „Drága Barátom, remélem, ma nagyon szép napod volt, legyen az este is kellemes!” (2015. február 7.)

Volt, hogy a konyhájából jelentett: „A pörköltnek fantasztikus sikere volt, a menyem is azt mondta, hogy klassz, a fiam pedig azt, hogy régen evett ilyen jót!” (2015. március 1.)

Volt, hogy tanított: „Eszembe jutott, hogy az áldozatok húsát nem égették, csak a zsírt és a belsőségeket. Így az áldozati húst – a trumát – a kohenok és a családtagjaik fogyasztották el, beleértve a leányokat, férjhez menésig.” (2016. március 19.)

Néha egy szót sem értettem abból, amit írt, csak faltam a sorait: „Lotmant akarom olvasni, a szemiotikába ásom bele magam, valójában csak ez érdekel: a szemiotika és a kommunikáció – mármint a jelkomplexum, a szemiotikai tér, vagyis a közvetítés. Nem maga az olvasmány, hanem annak a rendszere: a fejből a betűig.” (2022. augusztus 1.)

Magáról ritkán írt, ám ha mégis, azzal többnyire a szívembe markolt, mert rendre súlyos társadalomkritika rejlett a szavai mögött: „Gergő, már nincs bennem se keserűség, se semmi. Hogy ne legyek cinikus, még mélyebbre ásom magam a tudományba, és még jobban eltávolodom a való világtól. Én már megtehetem.” (2022. augusztus 22.)

Látszólagos távolságtartása ellenére persze határozott véleménnyel volt a politikáról, a közéletről. Néha azt írta: „Reszketek a dühtől!” Mert a mindig elegáns, finom modorú, halk szavú Larában ott rejtőzött a szenvedélyes, többnyire joggal haragvó, a világot gyógyítani, vagy legalábbis jobbítani vágyó asszony. „Megyek, hallgatok egy kis Chopint, tisztaságra vágyom!”

Kottákat hozatott nekem Oroszországból az unokájával.

Ha begyulladt a szemem, cseppet ajánlott. Őszi melankóliájában a Borisz Godunovot hallgattuk, együtt. Szelleme germán precizitással szárnyalt (ó, azok a német felmenők!), lelkében azonban orosz maradt (Szentpétervárott született és diplomázott), hiába élt már sok évtizede Magyarországon.

Ő volt a mi két lábon járó Luahunk. Újhold? Jorcájt? Ilyen-olyan imabetoldások? Szokások, hagyományok? Tudományos magyarázatok? Hetiszakaszok?

Kérdezzétek Larisszát!

Ha kellett, régi vilniusi anyagokból idézett a nagy kántorokról, Sirotáról és Levenstein-Strasunskisról. Diaszpórai irodalom? A zsidó identitás antropológiája? Zavarba ejtően otthonosan mozgott a társadalomtudományok, a nyelvtudományok és a filozófia területén. A Mee Too-mozgalom még a kanyarban sem volt, ő már, mondhatni, rutinszerűen kelt ki a női áldozatiság és a világot gyakorta leuraló férfihegemónia ellen (különös tekintettel a vallásgyakorlásra). Nyilván nem véletlen, hogy doktorandaként a zsidó nők pesti letelepedésének kutatásába kezdett, legkedveltebb konferenciátémája pedig – a különféle nyelvfilozófiai előadások mellett – a feminista kultúrakutatás volt.

Tudományos felkészültségénél is megejtőbb volt Larában az Ember. Évente egyetlen Sabesz volt csupán, amikor hiányzott a zsinagógából: ősszel, nagyünnepek előtt, kontrollra ment, hogy megbizonyosodhasson róla, nem tért vissza testébe az évekkel korábban legyőzött szörnyű betegség.

Te, aki valaha is ellátogattál a zsinagógánkba, tudd, hogy aki barátságosan megszólított, aki rögvest a szárnyai alá vett, aki magyarázataival kísérte, amit látsz, nos, ő Hrotkó Larissza volt! Hrotkó Larissza volt, aki apáca barátnőit, más vallású ismerőseit hozta el a Frankelbe ünnepekre. Hrotkó Larissza volt, aki a betegeinket látogatta otthon és kórházban, s aki – akárcsak más hittetvéreinket – a Doff házaspárt is elkísérte a sírig. Pedig, tudható, a beteglátogatásokba egy kicsit ő is belehalt. Doff Zsuzsika temetésén én kényszerültem felolvasni a gyászbeszédét, mert nem volt ereje a koporsó mellé állni. Milyen rendíthetetlen erejű óriásnak mutatkozott a mi Laránk, és milyen finom lelkű, törékeny, sebezhető angyal volt valójában!  S ő, aki oly sokakat támogatott betegségben-szenvedésben, nem engedte, hogy utolsó napjaiban személyesen osztozzunk a kínjaiban. Irtózott a gondolattól, hogy elesettnek látjuk, s hogy esetleg terhet jelent számunkra.

Emlékezzünk arra a Larára, aki könyvtárba járt, meg koncertekre! S aki tanulmányokat írt. Aki örökösen dolgozott valamin. A pici lakásában. Amelynek a teraszán tornázott és „gyalogolt”, amikor a világ a Covid szorításában fuldoklott. Vagy a könyvtárban gyűjtött anyagot a cikkeihez. Miközben rettegett, hogy lakatot tesznek a számára oly fontos intézmény ajtajára. „A könyvtárban szörnyű hideg van. Aggódunk, hogy bezárják. Mi lesz velünk akkor? Ez számomra a halált jelentené. Ma majdnem megfagytam. Bezzeg az üzletekben jó meleg van. Hát, így rendeződnek ma az értékek…” (2022. október 24.)

Emlékezzünk arra a Larára, aki egy csésze jó teától (Ceylon Golden, Assami vagy Green Jasmin a Demmerstől), vagy néhány darab Mozartkugeltől a legvidámabb emberré lett a Földön. Mert a legkisebb öröm is boldoggá tette. Hát még a nagy örömök! Látni a szeretteit boldogulni! Vagy vonatra szállni, hogy Európa másik felére utazzon egy konferenciára, előadni.

Chopinért és Rachmaninovért rajongott. Obrazcovát és Hvorosztovszkijt hallgatta (és gyászolta). Thomas Mannt unta (bár a Halál Velencébent mindig is a kedvencei közé sorolta). A nagy német író bátyját, Heinrich Mannt jobban szerette. De még inkább Llosát és Umberto Ecót. El Grecótól meg szinte beteg lett. „Szabályosan belázasodom a szép dolgoktól…” Mesélte, fiatalabb korában egyenesen rosszul lett egy-egy festmény, regény, vagy zenemű felkavaró élményétől. Múlt télen egy megrendítő filmtől járkált alvajáróként két napig, saját bevallása szerint még a fáknak is nekiment. Pár hónapja egy jiddis dalkötetről írt lelkesülten: „Bocsi, Geri, de valakinek el kell ezt mondanom, megfulladok az érzésektől! Goldfaden 1903-ban adta ki a jiddis dalkötetét. Dos Judele, ez a címe. Egészen felkavaró! Sírni lehet a meghatottságtól! Hát ez van, barátom!” (2023. január 29.)

Másfél éve, február 10-én írt először a romló egészségéről. „Szia, Geri barátom! Se ma, se holnap nem leszek a zsiniben; visszaestem, katasztrófa az állapotom…” Ettől fogva nem volt megállás. Tavaly júliusban szürkehályogműtéten esett át (miközben a posztmodernitás indivizualizációjáról és a vallási kötelék egzisztenciális szükségletéről értekezett), de hónapokig nem tudott igazán rendbe jönni. Ősszel köhögött, s a hangulata is csapnivaló volt: az október 7-i terrorista mészárlás megtörte lelkileg (közel egy éven át adott napi tudósításokat közösségi oldalán az izraeli helyzetről), idén januárban-februárban pedig akadt, hogy már lábra sem tudott állni, miközben tovább kínlódott a szemével. Márciusban megtartotta az előadását a frankeles imakörnek, s csak kevesen tudtuk, hogy reszket a fájdalomtól.  Egy májusi éjjelen begyulladtak a visszerei, s miközben szörnyen erős gyógyszereinek ádáz melléhatásaival küzdött, annyira bedagadt a lábfeje, hogy csak egy lyukas cipőben volt képes eljönni a templomba. De jött, ott volt velünk. „Még jó, hogy segít a család. És hogy ti is vagytok. A Frankel.”

Larissza nyolcvan éves lett volna jövőre. Közeli családtagjai, fia, menye, unokái gyászolják. Állandó kísérőjük, állandó társuk marad, ha el is búcsúzott ettől a világtól. Ők anyaként, nagymamaként hordják magukban-magukkal eltávozott szerettüket.

De sírunk mi is, frankelesek. Mi ugyanis a testvérünket veszítettük el.

Laránk! Amíg leszünk, Te is leszel! Kérünk, hogy ott, ahol vagy, öleld meg helyettünk is a frankeleseket, és ne felejts el szólni nekik: szeptember utolsó szombatján nem egy, hanem két hetiszakaszt olvasunk a Tórából! Hisz tudod: Nélküled odaát sincs élet. 

Dr. Nógrádi Gergely,
a Frankel Zsinagóga főkántora