Szabadságharcosok vagy terroristák? A Hamásztól a Hezbollahig

Mi az a globalizált terrorizmus? Hol kezdődik és végződik a média felelőssége a közel-keleti konfliktusok interpretációjában? Miért nem lesz béke Izrael és az arab terrorcsoportok között? Többek között ezekről kérdeztük Kaiser Ferencet, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docensét a Rubicon Intézet által szervezett, Izraeli-arab kapcsolatok és konfliktusok című konferencián a Mathias Corvinus Collegium budapesti központjában. Kaiser Ferenc az előadásásban többek között úgy fogalmazott: aki az egyik fél szemében terrorista, az a másikéban szabadságharcos. 

– A világ minden hasonló válságára értette ezt, vagy csak az izraeli-arab háborúra, mert ön szerint ezeken a helyeken nincs sehol tisztelete a civil életnek?
– Kellene, hogy legyen, de én úgy látom, nincs. Tehát nyilván gyerekeket nem volna szabad ölni. Nem volna szabad nemi erőszakot elkövetni. Nem volna szabad embereket lefejezni. De az a baj, hogy bizonyos esetekben a két érintett fél, népcsoport, vallási megosztottságú, tehát szektariánus alapon háborúzó csoport között akkora a gyűlölet, és már-már határtalan a konfliktus, hogy ezeken felül szoktak emelkedni – már elnézést a borzasztó kifejezésért. Ha visszanézünk a történelemben, nagyon sok meghatározó szereplőnek a megítélése borzasztóan negatív. Mondok egy nem pontosan aktuális példát. Oliver Cromwelt az angol történelem egyik legnagyobb figurájának tartják. Oliver Cromwelt Írországban Adolf Hitlernél nagyobb tömeggyilkosnak tartják. Sorolhatnám ezeket az ellentmondásokat.

– Egy megdöbbentő ábrát mutatott az előadása során. Egy olyan térképet, amelyen a Közel-Kelet ismert konfliktuszónái láthatók, és azt mondta, száz évvel ezelőtt is ezek voltak, a helyzet tehát alig változott ennyi idő alatt. Nem lenne egyetlen megoldás sem ezek megszüntetésére?
– Gyakorlatilag így látom. Afrikának, a Közel-Keletnek az egyik legnagyobb tragédiája, hogy ott korábban nem voltak mai értelemben vett államok. A mai értelemben vett államokat a gyarmattartók vonalazták fel a térképekre, és nagyon sokszor népeket, népcsoportokat, vallásokat szabdalva szanaszét. Ezek az államok egy rakás konfliktus csíráját hordozzák magukban, amely konfliktusok döntő többsége a gyarmati sorból való kikerülés után erősödött fel. Ahogy a britek kivonultak 1947-ben, azonnal kiéleződött az arab-zsidó konfliktus, és 1948-ban már kitört a nyílt háború. Tehát sajnálatos módon ezek így működnek azóta is, ezekkel együtt kell élnünk. Eléggé sokat olvasok a témában, és senkinek nincs jó receptje, hogy miként lehetne ezeket megszüntetni.

– Erre vonatkozott az a megállapítás, hogy valószínűleg itt nem lesz béke, és akkor most az izraeli-palesztin háborúról beszélek.
– Izraelnek elemi biztonsági érdeke, hogy ne legyen palesztin állam. A palesztinoknak meg elemi érdekük az, hogy Izrael helyén legyen saját államuk. Mind a két félnek ez a minimuma. Amikor a két minimum üti egymást, onnan nagyon nehéz bármiféle tárgyalást vagy tartós megegyezést várni.

– Nagyon sok szakértő azt mondja, hogy a Hamász és a többi arab terrorszervezet inkább nem akar önálló államot, mert akkor az az áldozati szerep, amiért most a világ bizonyos részének szolidaritását és támogatását elnyeri, megszűnik.
– Ez bizonyos csoportokra nyilván igaz. A Hamásznak is sokkal kényelmesebb nem államként funkcionálni. Az államokat felelősségre lehet vonni, 

és ha lenne egy olyan palesztin állam, amelyik szavazati joggal kapna helyet az ENSZ közgyűlésben, onnantól kezdve a palesztin vezetőket sokkal könnyebb lenne nemzetközi bíróság elé állítani. 

Onnantól kezdve, hogy én nem egy önjelölt, hanem tényleges vezetője vagyok egy államban élő népcsoportnak, egy akár demokratikusan megválasztott, vagy bármilyen erőszakkal kikényszerített vezetője vagyok egy országnak, és eljárok nemzetközi rendezvényekre, a fejemre lehet olvasni a bűneimet, amit nem én követtem el, hanem az államom. Sajnálatos módon bizonyos szempontokból könnyebb egy állami szint alatti, de nagyon komoly autonómiával rendelkező politikai mozgalmat, fegyveres milicista csoportot stb. vezetni. Kisebb a felelősség, és meglepő, de nagyobb a szabadság számos területen.

– Ma már mind az izraeli vezetésben, mind a nemzetközi szakértői körökben nagy hibának tartják, hogy Izrael 2014-ben kivonult Gázából. Látható, ezt a Hamász kizárólag fegyverkezésre és a háborúra való felkészülésre használta ki, s nem épített ki egy működő, autonóm tartományt. Ezzel szemben Ciszjordániában, ahol a békésebb Fatah irányít, az izraeli hatóságok és katonaság részleges ellenőrzése megmaradt, onnan nem indulhat offenzíva Izrael ellen. Tehát a megszállás látszik megoldásnak?
– Ne felejtse el viszont, hogy ott is betonfal veszi körül a West Banket, tehát ott is megvan a bekerítettség, és ha megnézi az ember a híreket, jobban utánaolvas, Ciszjordániában is napi szintűek a konfliktusok. Azt is tudjuk, hogy nem is mindig a palesztinok kezdik, mert nagyon sok mozgalomról beszélhetünk. Az esetek egy nem jelentéktelen részében az izraeli telepesek nyitnak tüzet a palesztinokra. Tehát itt azért az erőszakspirálban mind a két fél követ el borzalmakat. Izraelnek a telepesei között – nem az összes telepes természetesen – azért van egy nem elhanyagolható, 10 százalék körüli kisebbsége, amelyik mindent is fegyveres erővel igyekszik megoldani. Azt látni azért, hogy  Ciszjordániában szisztematikusan zajlik a még ott lévő palesztin lakosságnak az egyre kisebb térbe való összenyomása. Mivel a Fatah, a hivatalos kormányzat ezt nem tudja megakadályozni, illetve esetleg nem is akar tenni ellen, ezért

főleg a fiatalabbak hajlamosak a radikálisabb mozgalmak mögé beállni. De ez majdhogynem természetes, egyben sajnálatos. 

Hasonló történt egyébként Koszovóban, amikor a délszláv polgárháború első szakaszában 1991 és 1995 között Ibrahim Rugova* – vagy ahogyan nevezni szokták: az „albán Gandhi” – kivárásra játszott. A daytoni megállapodás után úgy tűnt, hogy lekésték az albánok Jugoszlávia szétesését, és akkor jöttek a fiatalok, jött a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCSK). Tehát az öregek egy idő után belekényelmesednek a hatalomba, és jön egy fiatalabb mozgalom, amelyik sajnálatos módon mindig radikális.

– Az előadása egyik fejezete a nemzetközi média felelősségéről, a terrorizmussal kapcsolatos felelősségéről szólt. A média egy kis konfliktusban keletkezett veszteséget is úgy tud tálalni, mint egy végzetes csapást, és a másik fél brutalitását hangsúlyozza. Hatványozottan így van ez ma az izraeli-arab háború idején. Saját szakmám ismeretében azt mondom, lehetne ez ellen tenni, csak rengeteg munkát, felkészülést jelent, amit megspórolunk. Mit javasol ez ellen?
– A demokratikusan működő országban, ahol sajtószabadság van, nem lehet megmondani az újságíróknak, miről írjanak, miről ne írjanak. Nekik kellene esetenként önkorlátozást tanúsítani, de ott meg az ellenérdekelt hírverseny van. Reklám, bevétel, elsőség, ezeket mind ismerjük. 

Kínában ezt tudják kezelni, de ugye, a kínai mintát nem javasolnám senkinek, mert például az ujgur területeken napi szinten vannak a merényletek, zömmel késeléses támadások. 

Több mint száz millió, nagyon keményen elnyomott muszlim él Kínában. Viszont a kínai stratégia az, hogy nem marketingeljük a terroristákat, nem írunk róluk semmit, az interneten sem jelenik meg semmi, mintha nem is léteznének. Emiatt sokkal kisebb a nemzetközi figyelem, és nincs is jelentős szolidaritás velük szemben. Ez azonban nem a mi világunk, nem szeretnénk az elhallgatások világában élni, viszont a szabad média ilyenformán nem regulázható meg.  

* Ibrahim Rugova koszovói albán politikus, irodalomtudós. 1990 és 2006 között a Koszovói Demokratikus Liga vezetője, 2002-től haláláig Koszovó elnöke. (Wikipédia)

Rózsa Péter