„A rejtély a nappalinkban volt” – egy budapesti lakás és egy eltűnt zsidó család történetének nyomai

Ha egészen az elejére megyünk vissza, adja magát a kérdés: hogyan került a családod abba a lakásba, amely végül ennek a történetnek a kiindulópontja lett?

A cselekmény egyik legnehezebb része már itt elkezdődik. A háború után ezek a lakások elvesztették korábbi jelentésüket. Már nem otthonok voltak a szó hagyományos értelmében, hanem az állam adminisztratív döntéseinek tárgyai. Egy lakáskiutaló hivatal határozta meg, ki hová költözhet. Így kapták meg a nagyszüleim ezt a lakást a Teréz körúton. Fontos hangsúlyozni, hogy nem önkényes beköltözés történt, az akkori rendszer működése így alakította a dolgokat, és mindez csak azért volt lehetséges, mert az eredeti tulajdonosok már nem voltak jelen. Ez a hiány, bár hosszú ideig kimondatlan maradt, végig ott volt a családunk történetében, és bizonyos szempontból hozzájárult ahhoz, hogy végül ebbe az ingatlanba kerültünk. A nagyapám kérvényezte a lakáskiutalást, de ez nem független attól a körülménytől, hogy egy emelettel feljebb a nagyanyámék varrodát működtettek és kapcsolatban álltak a Lédermann családdal, mert többek között Lédermann Páltól vásároltak textilt. Így, bár áttételesen, a történet már jóval korábban összekapcsolódott a miénkkel.

*Szabó Gál András két Lédermann-családtaggal* *az örökség részét képező, egyik díszes szék előtt*

Gyerekként mit érzékeltél ebből? Volt bármi, ami különösnek tűnt?

Semmit. És talán ez az egyik legfontosabb felismerés. Ezek a tárgyak – a bútorok, a könyvek, a porcelánok – egyszerűen a világom részei voltak. Nem volt rajtuk „jelzés”, hogy ők egy másik élet maradványai. Egy gyerek nem kérdez rá erre. Beleszületik egy kész valóságba, és azt természetesnek veszi. Csak jóval később, felnőttként kezdtem el észrevenni, hogy ez a természetesség valójában egy hiány elfedése.

Mi volt az a pont, amikor ez a felismerés valódi kérdéssé vált benned?

Amikor édesanyám nemrég elköltözött a lakásból, és ott maradtunk ezekkel a tárgyakkal. Hirtelen dönteni kellett, megtartjuk, eladjuk, kidobjuk? És akkor jött az a nagyon erős belső érzés, hogy ehhez nincs jogom úgy hozzányúlni, mintha ezek egyszerű használati tárgyak lennének. Azt hiszem, ott történt meg az első valódi szembesülés, hogy ezek nem „örökölt” dolgok, hanem megőrzött, de egy idegen élet nyomai.

Egy ex libris pecsét volt az első konkrét kapaszkodó. Mire emlékszel ebből a pillanatból?

Arra, hogy hirtelen nevet kapott az addig névtelen múlt. A „Lédermann” név egy könyvben nemcsak információ volt, hanem egy átjáró. És onnantól kezdve már nem lehetett visszalépni. Mert ha van név, akkor van történet is. És ha van történet, akkor van felelősség is. Onnantól kezdve nem az volt a kérdés, akarok-e ezzel foglalkozni, hanem az, megengedhetem-e magamnak, hogy ne foglalkozzak vele.

Mit rajzolt ki előtted a Lédermann család története?

Egy nagyon erős, nagyon ismerős világot. Egy asszimilált, sikeres zsidó nagypolgári családot, akik teljes joggal érezték magukat a magyar társadalom részének. Textilkereskedelemmel foglalkoztak, meghatározó személyekként jelen voltak a gazdasági és társadalmi életben, volt egy felépített életük, kapcsolataik, terveik. És talán éppen ez az egyik legmegrázóbb: hogy ez nem egy „külön világ” volt, hanem ugyanaz a világ, amelynek mi is a részei vagyunk, csak egy ponton számukra megszűnt létezni.

Hogyan ért véget az ő történetük?

Valójában nem is az történt, hogy „véget ért”, inkább darabokra szakadt. A család tagjait deportálták, különböző táborokba kerültek. Az édesanyát meggyilkolták, a lány sem élte túl, és ezzel a család megszűnt. Lédermann Pál túlélte ugyan a háborút, de az az élet, amelyet addig élt, visszavonhatatlanul eltűnt. Ami különösen megrendítő volt számomra, hogy a dokumentumokból nemcsak a fizikai veszteség rajzolódik ki, hanem egy belső törés is. Mintha az a világ, amelyben addig létezett, többé nem lett volna újraépíthető.

Közben te egy olyan térben nőttél fel, amely ennek az életnek a nyomait őrizte. Mit jelent ez ma számodra?

Ma már úgy látom, ez egyfajta „rétegzett tér” volt. Volt egy látható valóság, a mi életünk, és volt egy láthatatlan, de nagyon is jelen lévő másik történet. És ez a kettő sokáig nem találkozott. A kutatás során viszont ez a két réteg elkezdett egymásba csúszni. És ez nemcsak történeti felismerés volt, hanem személyes is. Az én életem tere részben mások elvesztett életének a helyén jött létre.

Hogyan dolgoztál ezen a történeten? Inkább kutatás volt vagy személyes út?

Nem lehetett szétválasztani a kettőt. Nyilván volt egy nagyon konkrét kutatási része. Levéltárak, adatbázisok, hajólisták, családfák, különböző országokban élő leszármazottak felkutatása. Svájc, Kanada, Argentína, az Egyesült Államok, Auschwitz, mindenhol volt egy-egy nyom. De közben ez folyamatosan személyes maradt. Mert minden új információ visszahatott arra is, ahogyan a saját történetemet látom. És közben rengeteg bizonytalanság volt: zsákutcák, félrevezető nyomok, hiányzó láncszemek. A múlt nem úgy tárul fel, mint egy kész történet. Inkább lassan, töredezetten, sokszor ellenállva. De őszinte leszek, minden pillanatát élveztem. Gyerekkoromban felfedező akartam lenni. Azt hittem, majd egzotikus helyeken, dzsungelek mélyén fogok rejtélyeket megoldani. Aztán rájöttem, hogy a valódi rejtélyek itt vannak körülöttünk. Nem kell messzire menni értük, néha elég kinyitni egy régi szekrényt vagy elolvasni egy poros levelet.

Volt azért olyan pillanat, amikor legszívesebben abbahagytad volna?

Persze, többször is. Amikor úgy éreztem, nem jutok előre, vagy amikor túl nehézzé vált érzelmileg. De valahogy mindig visszatértem hozzá. Talán azért, mert egy ponton túl ez már nem választás kérdése volt. Ha egyszer elkezded kimondani egy történet nevét, akkor felelősséged lesz benne.

A tárgyak végigkísérték ezt az utat. Mit jelentenek most számodra?

Azt, hogy a történelem nem elvont dolog. Ezek a tárgyak nagyon konkrétan bizonyítják, hogy volt egy élet, amely megszakadt. Egy porcelánkészlet, egy könyv, egy bútor, mind hordoz valamit abból, ami már nincs. És közben azt is, hogy mi, akik később érkezünk, óhatatlanul kapcsolatba kerülünk ezzel a múlttal, akár tudunk róla, akár nem.

A döntésed, hogy visszaadod ezeket a tárgyakat, nagyon erős gesztus. Hogyan jutottál el idáig?

Nem éltem meg döntésként. Inkább felismerésként. Hogy ezek a tárgyak nem tartoznak hozzám. Hogy az én történetem csak egy epizód bennük, nem a végpont. Sokkal inkább az volt a kérdés, hogyan lehet ezt méltó módon lezárni. És számomra a „lezárás” azt jelenti, hogy visszakerülnek azokhoz, akiknek a történetéhez tartoznak.

Szabó Gál András a Bálint Házban / Fotó: Madácsi Benedek / Bálint Ház

A történetből kiállítás és film is születik. Milyen lesz ez a film?

Nagyon személyes. Az én hangomon szólal meg, az én utamat követi. Nemcsak a kutatásról szól, hanem a családomról is. Az édesanyám emlékeiről, a testvéreimmel folytatott vitákról, arról, mit kezdjünk ezzel az örökséggel. Közben pedig történészek segítenek kontextusba helyezni mindazt, ami történt.

Mit remélsz, mit visznek magukkal az emberek, akik elmennek a kiállításra vagy jövőre megnézik majd a dokumentumfilmet?

Talán azt a fajta nyugtalanságot, ami engem is elindított. Hogy ránézzenek a saját tárgyaikra, tereikre, történeteikre, és feltegyék a kérdést: honnan jön ez? Kié volt? Mi történt vele? Azt, hogy a történelem nem valami távoli, lezárt dolog. Itt van velünk, a lakásainkban, a tárgyaink között, a családi történeteinkben. És néha rajtunk múlik, hajlandóak vagyunk-e szembenézni vele. Nem gondolom, hogy mindenkinek ugyanaz a válasz adódik, de már önmagában az is jelent valamit, ha egyáltalán felmerül bennünk a kérdés.

És benned mi marad meg mindebből? Nem nehéz elengedni őket? Hiszen ezek a tárgyak a te gyerekkorod részei is voltak.

Érdekes módon nem. Számomra nem a tárgyak hordozzák az emlékeimet. Van, aki rendszeresen kijár a temetőbe, mások pedig magukban őrzik a szeretteiket. Én az utóbbiak közé tartozom. Nekem elég a film, az emlékek, a történet és az a felismerés, hogy amit sokáig természetesnek hittem, valójában egy történelmi helyzet következménye, és ezzel a helyzettel valamit kezdnem kellett.