Zsoltároktól a hangulatjavítókig – születésnapi beszélgetés Szántó T. Gáborral

– Vannak, akik már a negyvenedik születésnapjukon temetik magukat, s vannak, akik nyolcvan évesen is örökifjak. Ön hogyan áll a hatvanhoz? Ez önnek csak egy szám, vagy éppen ellenkezőleg: megérintette talán az öregség, mint Arany Jánost, aki hatvan évesen már vénembernek képzelte magát?

– Fiatalabb koromban többször volt halálfélelmem, mint manapság, de természetesen idősödve, amikor közelgő valósággá válik az elmúlás, az ember nem tudja elkerülni, hogy néha ne gondoljon rá. Zsoltároktól a hangulatjavítókig, ma már számos eszközünk van a szorongás csillapítására… De félretéve a tréfát:

nem nagyon ünneplem a születésnapomat, inkább a könyveim megjelenése strukturálja az életemet.

Igyekszem a korommal járó tapasztalataimat az írásban hasznosítani. Regényről regényre a hőseim életkora is változik, így reflektálok az idő múlására, ahogy az ő élethelyzeteik is változnak. Viaskodnak a felnőtté válással, küzdenek a szerelemmel, szakítanak, kapcsolatokból kapcsolatokba lépnek, gyermekük születik, elveszítik a munkahelyüket, emigrálnak, vagy hazatérnek, s közben öregszenek.

– A közelmúltban készítettünk önnel egy beszélgetést a Mazsihisz podcastjában, s feltűnő volt, hogy inkább nézett ki ötvennek, mint hatvannak. Sportol? Odafigyel az életmódjára? Vagy ez szimplán genetika?

 – Bizonyára van benne genetika, a szüleim is fiatalosak voltak, és közel nyolcvanöt éves korukig éltek. Sportolok, ez a mentális kondícióm fenntartásához, a közélet és a mindennapok feszültségének levezetéséhez, vagy éppen az írás, szerkesztés monotóniájának elviseléséhez is nélkülözhetetlen. Figyelek arra, mit eszem, de arra is, hogy ne fosszam meg magam a kulináris örömöktől, mert a folyamatos lemondás frusztrál. Másodgenerációsként, akinek volt tapasztalata a holokauszt-túlélőkkel való együttélésben, felnőttként újra kellett tanulnom örülni, és az örömöt megengedni magamnak. Nem volt könnyű, és nem állítom, hogy magas szintre jutottam benne, de még nem értem az út végére. Remélem.

– Ha visszatekint az elmúlt hat évtizedre, volt-e benne olyan évtized vagy olyan év, amit szívesen kihagyott volna?  S fordítva: volt-e olyan évtized vagy olyan év, amit szívesen megismételne?

– Az iskolai stresszt, a reáltárgyakat, a sorkatonaságot, a jogi egyetemet szívesen kihagytam volna. Bölcsészkarra kellett volna járnom, de sajnos, csak pár évet hallgattam át. A közélet terén nemcsak a fiatalkoromban megtapasztalt diktatúra, hanem a rendszerváltás utáni időszak is produkált számos ellenszenves jelenséget. Az utóbbi évtized egyre romló autoriter hatalomgyakorlása, kultúrpolitikája, bornírt ideológiája volt talán a mélypont.

Bízom benne, hogy innen felfelé vezet Magyarország útja.

Közép-Európa ma a józanságot képviseli a keleti despotizmusok, az iszlám fundamentalizmus és a nyugati Izrael-ellenesség közepette. S hogy mit ismételnék meg? Az 1945 című filmünk világsikere nyomán jó volna, ha végre megvalósulhatnának az elmúlt évtizedben politikai okokból parkolópályára szorított filmterveink. A közeljövőben talán lesz rá lehetőség.

– Az utolsó három kérdés az irodalmi működéséről szól: melyek a legkedvesebb könyvei? 

– Nehéz szűkíteni. Az író csak azt tudja megírni, ami nagyon foglalkoztatja. A legkomplexebb talán a Keleti pályaudvar, végállomás, négy család története a Rajk-per idején, és a Kafka macskái. De persze az 1945 és más történetek, és legfrissebb könyvem, a Nem alszik, nem szunnyad is közel áll hozzám. Ami ennél fontosabb, az olvasókhoz is, legalábbis a visszajelzéseik szerint.

– Van olyan könyve, amit most, hatvanévesen másként írna meg?

– Minden könyvön lehet javítani újraolvasáskor. A Keleti pályaudvar, végállomás című regényem második kiadásához, közel húsz év után, például húztam a szövegből. Az első kiadásnál ezt még nem tudtam megtenni, mert túl friss volt a könyv, nem volt meg a szükséges távolság. Minden adaptációnál, akár filmforgatókönyvet írok, mint az 1945 esetén, akár operalibrettót, mint a Nem alszik, nem szunnyad immár két történetéből is,

észreveszek olyan belső összefüggéseket, olyan mélyrétegeit a saját írásaimnak, amiből még többet ki lehet bontani.

De koncepcionálisan nem változtatnék rajtuk. Azért is írunk újabb és újabb könyveket a bennünk motoszkáló nyugtalanság üzemanyagát felhasználva, mert saját világérzékelésünk, szemléletmódunk mélyül az idő előrehaladtával.

 – Mit tervez a következő hatvan évre, mit gondol, hány könyvre való élményanyag van még önben? 

– A Kafka-hagyatékkal foglalkozó két regényem: a már négy nyelvre lefordított Kafka macskái és a Kafka sírja trilógiává bővül. A vészkorszak utáni európai hontalanságról is írok. Ha a terveim valóra válnak, lesz még egy-két könyvem, ami a Kádár-kor világáról szól alulnézetből, gyerekszemmel.

FOTÓ: RITTER DORON

---