Zsidó ellenállók búvóhelyeit tárták fel a bedzini gettóban

A feltárást a Cukerman Kapuja Alapítvány (Fundacja Brama Cukermana) munkatársai, Karolina és Piotr Jakoweńko vezették. A kutatók egy kétszintes téglaépület alatt kiterjedt alagútrendszert és több rejtekhelyet azonosítottak. A túlélők visszaemlékezései alapján már korábban lokalizálták az egyik legnagyobb bunkert, amelynek bejárata egy konyhai tűzhely alatt rejtőzött. Becslések szerint a föld alatti menedékben egyszerre akár hatvan ember is meghúzhatta magát.

A közelmúltban, az épület felújítását megelőző munkálatok során további jelentős leletek kerültek elő. A padlódeszkák alól egy 1934-ben nyomtatott héber imakönyv, egy Dávid-csillaggal ellátott karszalag, valamint a gettó mindennapi életére utaló tárgyak kerültek napvilágra. A régészek szerint különösen értékes, hogy az alagútrendszer egyes elemei, köztük az eredeti fa padlózat maradványai is fennmaradtak.

Az épület a náci megszállás idején a baloldali cionista ifjúsági mozgalmak egyik központjaként, egyfajta „kibucként” működött. Itt tevékenykedtek a Zsidó Harci Szervezet (Żydowska Organizacja Bojowa, ŻOB) helyi tagjai is. A szakértők szerint Európában rendkívül ritkák az olyan eredeti állapotukban fennmaradt búvóhelyek, amelyeket maguk az üldözöttek alakítottak ki és használtak. A legtöbb ismert menedékhely története külső segítők tevékenységéhez kapcsolódik, ezért a bedzini leletanyag különösen fontos a zsidó önszerveződés és ellenállás történetének kutatásában.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy a rejtőzködés infrastruktúrájának kiépítése önmagában is az ellenállás egyik formája volt. A föld alatti bunkerek, alagutak és rejtekhelyek létrehozása a túlélés esélyét jelentette azok számára, akik tudták, hogy a deportálás szinte bizonyosan a halált jelenti.

Amikor az SS 1943 augusztusának elején megkezdte a bedzini gettó végleges felszámolását, a helyi földalatti mozgalom tagjai fegyverrel is szembeszálltak a német erőkkel. A felkelés több napon át tartott, bár résztvevői tisztában voltak azzal, hogy a varsói gettó tavaszi megsemmisítése után alig maradt esélyük a sikerre vagy a túlélésre. A harcok egyik ismert alakja Frumka Płotnicka volt, a cionista ifjúsági mozgalom vezetője, aki a gettó védelmében esett el.

A Felső-Sziléziában, Katowicétől mintegy tíz kilométerre fekvő Bedzin a háború előtt közel hatvanezer lakosú város volt, amelynek csaknem fele zsidó származású volt. A Wehrmacht 1939. szeptember 4-i bevonulása után a térséget a Német Birodalomhoz csatolták. Néhány nappal később felgyújtották a város zsinagógáját és a zsidó negyed egy részét; a tűzvészben és az azt követő megtorlások során több száz ember vesztette életét.

Az 1940-ben létrehozott gettóba mintegy huszonnégyezer embert zsúfoltak össze. A lakosság többségét 1942-től kezdve az Auschwitz–Birkenau megsemmisítő táborba deportálták. A gettó végleges felszámolására 1943 augusztusában került sor.

A most feltárt épületet eredetileg a két világháború között egy katolikus lengyel házaspár, Maria és Józef Polak építette. A háború éveiben a szigorú elkülönítési szabályok ellenére kapcsolatot tartottak fenn zsidó szomszédaikkal és segítették őket. Az épületet a Cukerman Kapuja Alapítvány 2024-ben vásárolta meg azzal a céllal, hogy megőrizze a helyszín történelmi emlékeit.

A szervezet a feltárt leletek és építészeti maradványok konzerválásával emlékmúzeumot kíván létrehozni a helyszínen. A tervezett „Bedzini Gettó Harcosainak Háza” nemcsak a helyi ellenállók emlékét őrzi majd, hanem annak is emléket állít, hogy a holokauszt idején a túlélésért folytatott küzdelem sokszor maga is az ellenállás egyik formája volt.

A Mút-kor.hu és a Jewish Heritage Europe írásai alapján

---