„Velük az a csoda történt, hogy hárman mentek el, és négyen jöttek vissza!”

A Holokauszt Emlékközpontban tartott budapesti bemutatót követően Székesfehérvárra érkezett Dr. Gergely Anna történész hiánypótló kötete.

1944. június 14-én mintegy háromezer székesfehérvári és Fejér vármegyei zsidó polgárt deportáltak Auschwitzba. A haláltáborok, a kegyetlen bánásmód és a munkaszolgálat borzalmait alig 280-an élték túl. Dr. Gergely Anna több mint harminc éve gyűjti a térség holokauszt-túlélőinek visszaemlékezéseit. Az elkészült kötet húsz személyes tanúságtételt közöl, amelyeket 364, részben családi archívumokból előkerült vagy rendkívüli módon megőrződött fénykép egészít ki. A felvételek az egykori családok, a meggyilkolt mártírok és a háború előtti mindennapi élet emlékeit teszik kézzelfoghatóvá.

A rendezvényt Prof. Dr. Zima András történész moderálta, a könyvbemutatót Dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta, hogy a város múltjának a fájdalmas fejezetei is a közös emlékezet részét képezik, és ezekről ugyanúgy kötelesség beszélni, mint a dicsőséges történelmi pillanatokról.

A polgármester felidézte a 2020-ban, a pandémiás határzár előtt tett közös auschwitzi látogatását, amelyen Dr. Gergely Anna és a városi delegáció is részt vett. Már ekkor körvonalazódott az a könyvterv, amely az elhurcoltak puszta számadatai helyett az egyéni sorsokra, családokra és emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.

„Gergely Anna emberi sorsokon keresztül emlékeztet minket arra, hogy a kötetben szereplők ugyanolyan fehérváriak voltak, mint amilyenek mi vagyunk: élték a mindennapjaikat családként, barátaik és ismerőseik voltak, tették a dolgukat, amíg csak tehették. Aztán elzárták, majd elszállították őket, és a többségük soha nem térhetett vissza. Ezek a történetek megérintik az embereket. Köszönet Annának, hogy ezt a szellemileg és lelkileg nehéz munkát végigvitte” – fogalmazott Dr. Cser-Palkovics András.

A polgármester azt is elmondta, hogy a város igyekszik minél több helyi könyvtárba és közösséghez eljuttatni a kötetet, hogy a fiatalabb generációk is megismerhessék a történeteket.

Prof. Dr. Grósz Andor, a Mazsihisz és a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány elnöke beszédében a személyes emlékezet és a történelmi dokumentáció jelentőségéről szólt. Felidézte édesapja történetét is, aki húszéves fiatalemberként az úrkúti mangánbányában, kényszermunkásként élte túl a vészkorszakot, székesfehérvári zsidó sorstársakkal és barátokkal együtt.

A Mazsihisz elnöke hangsúlyozta, hogy a történelmi események, dátumok és adatok rögzítése mellett a személyes visszaemlékezések teszik igazán átélhetővé a múltat. Mint fogalmazott:

„A 20. század totalitárius rendszerei embereket akartak számokká, névtelen tömeggé silányítani. Ezzel szemben ’Az emlékezés arcai’ azoknak az arcát őrzi meg, akiket a náci pusztítás gépezete először megfosztani próbált emberi méltóságuktól, majd eltörölni akart a történelemből.”

Rámutatott arra is, hogy különös jelentősége van az ilyen munkáknak napjainkban, amikor egyre kevesebb lehetőség nyílik arra, hogy személyesen hallhassuk a holokauszt túlélőinek emlékeit. Beszédében így fogalmazott: „A tanúk egykor beszéltek és a kutatók meghallgatták és rögzítették szavaikat. Most már miénk a felelősség, hogy továbbadjuk ezeket a történeteket gyermekeinknek és unokáinknak. Az emlékezés nem csupán a múlt iránti kötelességünk. Fel kell ismernünk, hogy az emlékezés a jövő iránti felelősségünk is.”

A Mazsihisz elnöke kiemelte Dr. Gergely Anna évtizedeken át végzett, türelmes és empatikus gyűjtőmunkájának jelentőségét, amelynek köszönhetően a túlélők nevei, hangjai, családi történetei és emberi méltósága nem merülnek feledésbe. Elismerését fejezte ki a Holokauszt Emlékközpontnak is a kötet megjelentetéséért.

A könyv szerzője, Dr. Gergely Anna elmondta, hogy másodgenerációs zsidóként maga is a hallgatás nemzedékéhez tartozik: tizennyolc éves koráig szinte semmit nem tudott a holokausztról. Később egyre többet igyekezett megtudni a történtekről, ám azok megértése a mai napig nehézséget jelent számára.

A kutatás során a túlélők visszaemlékezései három nagyobb egység köré rendeződtek. A legrészletesebben sokan a háború előtti, békebeli életükről és családjukról beszéltek, ezt követték a lágerekben átélt borzalmak, majd a felszabadulás utáni újrakezdés küzdelmei. Gergely Anna a Spielberg-féle Soá Vizuális Történelmi Alapítvány képzésén elsajátított interjúkészítési módszert követve arra törekedett, hogy a túlélők megszakítás nélkül, a saját tempójukban mondhassák el történetüket.

A beszélgetés során a kötet borítóján szereplő tárgyi emlék történetére is kitért. A Häftling 452 feliratú, szív alakú alumíniumbiléta Réti Endréné, született Ligeti Éva személyes relikviája, aki a buchenwaldi táborkomplexumhoz tartozó lippstadti repülőgépgyárban dolgozott kényszermunkásként. A biléta csak az interjú elkészülte után került elő a családi hagyatékból.

A szerző Primo Levi írásaira is utalt a felszabadulás tapasztalatát felidézve. A túlélők számára a szabadság eljövetele nem feltétlenül jelentett azonnali megkönnyebbülést: a romok, a halottak és a testi-lelki összeomlás közepette sokan sokkos állapotban élték át a háború végét. Az elbeszélésekben olykor váratlan, megrendítő pillanatok is előfordultak: volt, aki azt a reményt adó dalt énekelte el a kutatónak, amellyel a tábor foglyai igyekeztek egymásban tartani a lelket.

A rendezvény egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor Prof. Dr. Grósz Andor virágcsokorral köszöntötte a közönség soraiban jelen lévő Jávor Mátyásnét, Zsuzsika nénit, Székesfehérváron élő holokauszt-túlélőt.

Zsuzsika néni családja Szentesről indult el, és a szegedi csoporttal nem Auschwitzba, hanem a Bécs melletti strasshofi táborba került kényszermunkára. Édesanyja már várandós volt vele az elhurcoláskor, ő maga pedig 1944-ben, egy bécsi kórházban született meg.

„Szegény apukám mindig azt mondta: velük az a csoda történt, hogy hárman mentek el, és négyen jöttek vissza!” – idézte fel a család történetét. Férjének, Jámbor Mátyásnak és családjának története is helyet kapott a kötetben, Egy kisfiú a lágerben címmel, a családi fényképarchívum dokumentumaival együtt.

Zsuzsika néni a fiatalok megszólításának fontosságáról is beszélt. Székesfehérvári középiskolákban tartott rendhagyó történelemóráin a diákok megrendülten, sokszor könnyes szemmel hallgatták személyes visszaemlékezéseit. A tanúságtétel így nem csupán a múlt felidézése, hanem a közöny és az előítéletek elleni fellépés eszköze is.

A közönség soraiból érkező hozzászólások a második generáció tapasztalataira is rávilágítottak. Egy résztvevő arról beszélt, hogy gyermekkorában még óva intették attól, hogy bárkinek elárulja zsidó származását. Mára azonban a traumák kimondása és a tudatos emlékezés felszabadító erővé vált: unokái már természetes módon, nyíltan és büszkén vállalják zsidó gyökereiket.

Sipos András felvetése nyomán az is szóba került, milyen szavakkal beszéltek a túlélők a velük történtekről. Mint elmondta, szülei nem használták a „holokauszt” vagy a „vészkorszak” kifejezést, hanem egyszerűen a „lágerről” beszéltek. Prof. Dr. Zima András és Dr. Gergely Anna rámutattak, hogy a holokauszt, a vészkorszak, a héber soá és a jiddis churbán történeti, vallási, illetve historiográfiai fogalmak, míg az átélők számára a tapasztalatot a láger mindennapi valósága jelentette.

A rendezvényt Reiter Hajnalka hegedűművész lélekemelő játéka kísérte.

---