A vég a dal: Mózes búcsúja – ma este beköszönt a zsidó újév

Mózes, mielőtt meghal, Izrael földjének kapujában, énekel a népének. Miután vezetett, utána tanít, miután tanított, mindennél erősebb, záró gesztusként, énekel. A vége minden valódi tanításnak és végigélt életnek, ének.

A Háázinu vers, illetve dal. 

Eredetileg a kettő ugyanaz, a líra maga hangszer volt. És feltűnő, hogy Mózes hogyan vált szerepeket hosszú élete során. A második, a harmadik, a negyedik könyvben vezető, az ötödikben már, idősen, tanító. A dolgát már aktív vezetőként elvégezte, átadja élete tapasztalatait. Aki tanít, úgy tudja, hogy az, amit látott, érvényes marad azután is, hogy ő maga már nem lesz. Aki tanít, az a távoli, őt magát már magába nem foglaló jövő ügynöke.

És végül Mózes énekel. 

Mert az ének erősebb a tanításnál, a szónál is. Erősebben hat ránk, mint ha okosakat hallunk, az, ha dallamot hallunk, nem tudjuk, miért. Kierkegaard a zenét az érzéki zsenialitás művészi közegének nevezte. Valami a racionálison, a megtárgyalhatón, megmagyarázhatón, szóban közvetíthetőn inneni és túli tudás hat ránk, amikor meghalljuk a zenét és Mózes ezt szeretné még utoljára megszólítani bennünk. Az idős ember búcsúzóul énekel, ugyanarról „tartalmilag” mint eddig, az Örökkévaló hűségéről, Izrael hűtlenségéről, fedd és nevel, de moll dallamot használ hozzá. Közvetlenül a szívhez beszél, valami olyat ér el, amely a végiggondolásnál, a meggyőzésnél erősebb hatással van a viselkedésünkre. A zene zárja le ajkait és maga a helyzet, az, hogy az aggastyán énekkel búcsúzik tőlünk, Izrael közösségnek minden nemzedékétől, önmagában is megindító.

És éppen ugyanez történik a nagyünnepek végén is.

A sófár, amely negyven napon át kísérte könyörgéseinket, a Jom Kipuri – jankiperi – egész napos imádkozás után, az Ávinu málkénu, a Smá hangjai után, az Örökkévalóhoz szóló végső hitvallásunk után, még egyszer megszólal, a sófár nyers, erős, éles hangja zárja le az ünnepet és az ünnepi időszak első felét. Az Ég kapui nem az imák, hanem a sófár, egy hangszer hangjaira zárulnak be. Ahol a szó már nem segít, a zenei hang veszi át a könyörgés feladatát tőlünk, ehhez fordulunk mi is a legutolsó pillanatban, amikor az égbolt zár.

A sófár hangja beszél a legutolsó pillanatban helyettünk. És ezt is, hogy a zenné az utolsó szó reményeink kifejezésében, könyörgéseinkben, életünk végső zárlataként, ezt is Mózes tanítónktól tanultuk. Ezzel bocsát el minket a közeledő újév felé.

Írassanak be szép évre, békére és belátásra mindannyian!