Hegyi Iván: Apostol az apóstól

Nyolcvan évvel ezelőtt nagy megnyugvással vette tudomásul a magyar közvélemény, hogy lemondott Aschner Lipót, az Újpest elnöke. Igaz, a mecénás évtizedekig irányította a lila-fehér egyesületet, sőt ahogyan iparát, úgy sportklubját is világhírűvé tette az akkor még önálló, főváros közeli településnek. Ám nincs mit szépíteni: a korabeli szóhasználat szerint „mocskos zsidó” volt. HEGYI IVÁN írását ajánljuk a JELEN hetilapból.

Dr. Hóman Bálint m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1942. január 31-én adta ki a sportszövetségek működését szabályozó rendeletet. Ez kimondta: „Sportszövetség tisztikarának vagy más szervének és sportegyesületnek tagja nem lehet az, akit az 1941. XV. t. c. 9. §-a értelmében zsidónak kell tekinteni. Az olyan sportegyesületet, amely ennek a rendelkezésnek nem felel meg, fel kell oszlatni.” Leszögezte továbbá: „Annak a sportszakosztálynak, amely a rendelet hatálybalépésekor már sportszövetség tagja volt, 60 napon belül igazolnia kell, hogy az 1941. XV. t. c. 9. §-a értelmében zsidónak tekintendő tagja nincs.”

A derék Hóman, akinek manapság szobrot emelne néhány kormánypárti tótumfaktum, azt állította 1942. június 9-én a parlamentben: „A sporttársadalom türelmetlenül sürgette a zsidókérdés megoldását.”

Az áldozatos politikus tette hát, amit kellett.

A Pesti Hírlap diadalt ült: „Hóman miniszter ezzel a rendelettel új korszakot szab meg a magyar társadalmi sportok történetében.” A Nemzeti Sport ugyancsak nekibuzdult: „Fokozott munkára lesz szükség, hogy életre keljen a holt betű, és a lehetőségek teljes kihasználásával új, az eddiginél is szebb jövő felé törjön előre a magyar sport.” A közhangulatot híven tükrözte, hogy még a Magyar Turisták Országos Szövetségének hivatalos értesítője is vezércikkben foglalkozott azzal a „harccal”, amelyet a magyar természetbarátok indítottak a turista egyesületek és a menedékházak zsidómentessé tétele érdekében.

A mi hazánkban a mentesítés nem negyvenkettőben kezdődött. Az Őrségváltás a magyar sportban című kiadvány emlékeztetett rá: „a teljesen elzsidósodott labdarúgó-szövetség” élére a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1939. június 20-án nevezte ki dr. Gidófalvy Pált miniszteri biztossá. Hozzátette: „Az 1937/38-as bajnoki évben a magyar élfutball ügyeit zsidó elnök és zsidó ügyvezető intézte. A tizennégy tag közül hat volt zsidó. Valamennyi jegyelszámolást két zsidó végezte. Az országos szabályalkotó és panaszbizottság elnökhelyettese, előadója és két tagja volt zsidó.”

A válogatott meg vb-döntőt vívott a szörnyűséges évad végén. 

Az ezüstérmes csapatba az Újpest öt labdarúgót delegált: Balogh Istvánt, Szalay Antalt, Szűcs Györgyöt, Vincze Jenőt, Zsengellér Gyulát. A lila-fehér együttes 1921 és 1942 között húsz alkalommal ért el dobogós helyezést a magyar bajnokságban, ötször első, kilencszer második, hatszor harmadik volt. Közben 1930-ban megnyerte az európai Bajnokok Tornáját, 1929-ben és 1939-ben elhódította a Közép-európai Kupát. A huszonkilences KK-döntőben a Nemzeti Sport szerint „felejthetetlen győzelmet” arattak a lila-fehérek, akik későbbi vb-ezüstérmeseket tettek tönkre a Megyeri úton. A Slavia 5:1-es vereséget szenvedő együttesében ott sorakozott az 1934-ben világbajnoki döntőt játszó Plánička, Ženíšek, Svoboda, Puč.

Apropó, Megyeri út! 

Az is az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Részvénytársaságot felvirágoztató Aschner volt, aki klubelnökké választása első évében felkérte Hajós Alfrédot, az első magyar olimpiai bajnokot: tervezzen stadiont a gyár területére. A sors fintora, hogy a sokoldalú Hajós is a „mocskos zsidók” közé tartozott. Ám 1922. szeptember 17-én átadták a sporttelepet, és az avatás szebben nem is sikerülhetett volna: a lilák 2:1-re nyertek az FTC ellen. A stadion első gólját szerző Szidon Rezső nem sokáig emlékezhetett a nagy pillanatra, mert gyomorbetegsége következtében 1931-ben, alig harminckét éves korában elhunyt. A második újpesti gólt Schaller szerezte, és Pataki hiába szépített az utolsó előtti percben, a zöldek kaptak egy kokit.

Aschner hatvanhárom éves koráig az üzem területén lakott családjával. Onnan 1935-ben költözött a Rózsadombra, a budai házat apósa hagyta rá a végrendeletében. Az újpesti mecénás gyakran tréfálkozott azzal, hogy azért él az Apostol utcában, mert kitől is örökölte a villát? Az apóstól... Vasárnaponként gyalog járt a zöldövezetből a Megyeri úti stadionba, ami sportteljesítménynek is elment, hiszen mindennek nevezhető, csak könnyű kis sétának nem. 

A villa utóbb hírhedtté vált, mert a náci megszállás után azt nézte ki magának a köztudottan kifinomult Adolf Eichmann. Aschnert Mauthausenbe hurcolták. Kilenc hosszú hónapot töltött a lágerban, majd a Tungsram vezetői százezer svájci frankos váltságdíjat fizettek az SS-nek, hogy az 1944 decemberében hozza ki a gyáriparost a pokolból. A precíz náci adatok szerint Mauthausenbe 199 404 foglyot deportáltak, közülük csaknem 120 ezer meghalt vagy inkább megdöglött, mert ott elhunyni nem, csak elpusztulni lehetett.

Az Újpest 1942-ben a második helyen zárta a bajnokságot 95:42-es, elfogadhatónak mondható gólaránnyal. A 95 „dugóból” négyen szereztek 74-et: Zsengellér 27-szer, Szusza Ferenc 20-szor, Kalocsay Géza 16-szor, Ádám Sándor 11-szer köszönt be az ellenfeleknek. A csapat az őszi szezonban egyetlen vereséget szenvedett – az utolsó fordulóban kapott ki 2:1-re a Gammától –, majd a tavasszal háromszor is alulmaradt, a Szolnokkal (1:2) és az Újvidékkel szemben (0:1) pályaválasztóként, a Diósgyőr ellen (0:1) mint vendég.

A pecsétet a Csepel bajnoki címére azonban az ütötte, hogy az Újpest biztos győzelmet engedett ki a kezéből a „szigetvárosi” vendégségben. A lilák a második félidő elején már 3:1-re vezettek – Szusza kétszer, Zsengellér egyszer csöngetett –, ám kapusa, Sziklai Ferenc a folytatásban összezavarodott, és két kapitális hibája következtében a vendéglátók kiegyenlítettek (3:3). „Gyönyörű, izgalmas, nagy iramú mérkőzés, igazságos eredmény” – zengte a Nemzeti Sport, de az újpestiek egyáltalán nem tartották gyönyörűnek a meccset, még úgy sem, hogy 1:0-s hazai vezetésnél megúszták a nagyobb bajt, mivel a csepeli Kapta László tizenegyest rontott.

Ráadásul hamarosan az Üllői úton ugyanúgy eltékozolta a győzelmet az Újpest, ahogyan Csepelen. A ferencvárosi pályán 2:0 volt a vendégek javára, Zsengellér mondta is, „úgy indult, hogy simán nyerünk”, de Sziklai megint beszedett két „nokedlit”, és a végén a lilák örültek, hogy Zsengellér egyenlített az FTC ellen (3:3).

Ez egy héttel azután történt, hogy a német válogatott ugyancsak az Üllői úton 5:3-ra legyőzte a magyart. Két nappal később a Nemzeti Sport a címoldalán tálalta a vitéz Béldy Alajoshoz, a magyar ifjúság országos vezetőjéhez címzett felejthetetlen táviratot: „Nemzeti labdarúgócsapatunk hazaérkezése után a budapesti fogadtatásról kapott jelentések azt a boldog meggyőződést érlelik meg bennem, hogy a mi közös utunk, amely a köztünk lévő régi hagyományokat szolgálja, szíves és baráti sportkapcsolatainkat még jobban ki fogja mélyíteni. Engedje meg, hogy kedves barátaimnak és különösképpen önnek ez alkalomból köszönetet mondjak és őszinte szívből üdvözöljem. Hans von Tschammer und Osten birodalmi sportvezér.”

Ám az igazi veszedelem már a harmincas években megjelent. 

Amikor 1939-ben hatályba lépett a második magyarországi zsidótörvény, amely l2 százalékban állapította meg az ipari és kereskedelmi vállatoknál dolgozó zsidók arányát, Aschner a Tungsramban munkafelvételt hirdetett nem zsidók számára, hogy így növelje 88 százalékra az utóbbiak arányát.

Negyvenkettőben már nem volt ilyen szabadsága. 

Horthy Miklós dicsfénye viszont vakítóan ragyogott, legalábbis a márciusban menesztett miniszterelnök szerint. Bárdossy László, a napjaink kurzustörténészei szerint puszta „idegenrendészeti" intézkedéssel Kamenyec-Podolszkij gyilkos infernójába úgy húszezer zsidót küldő kormányfő azt mondta őfőméltóságáról, miután Magyarország – erre vonatkozó német igény hiányában is – hadat üzent a Szovjetuniónak (majd maga Bárdossy az Egyesült Államoknak): „Most, amikor Európa ismét fegyvert ragadott a vörös bélpoklosság leküzdésére, büszkeséggel és megelégedéssel tekintünk kormányzónkra, aki az elsők között volt a küzdelemben, aki maroknyi hadseregével a magyar hagyományokhoz hűen a nyugatot védte, a nyugati művelődést mentette meg a keleti, ázsiai veszély ellen, aki népét a megalázottság és a kitaszítottság könnyes tanácstalanságából kivezette az új, európai látókör felé, a magyar világosság és felemelkedés verőfénye felé.” Nem igaz?