Tegyük le a fegyvert saját magunk előtt – jó szombatot és édes újévet!

„Irányítsátok szíveteket mindezekre a szavakra, amelyekkel én ma tanúságot teszek ellenetek (…). Mert nem tőletek távol eső üres szózat az, hanem az a ti életetek és ez ige által lesztek hosszú életűek azon a földön, ahova átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek.” (5 Mózes 32:46-47)

Annál drámaibb, hátborzongatóbb és félelmetesebb befejezést, ahogyan a Tóra zárul, nehezen lehet elképzelni. Az Örökkévaló a hetiszakasz elején – Mózes utolsó énekébe csomagolva – rettenetes büntetéseket helyez kilátásba arra az esetre, ha választott népe eltérne attól az igaz úttól, amelyet számára az Örökkévaló kijelölt. S ha mindez még nem lett volna elegendő a megfélemlítésünkhöz, akkor következik a Mózes számára tragikus vég: bárhogy könyörögne a jogos érdemeire hivatkozva, az Örökkévaló nem engedi belépni abba az országba, ahová éppen ő vezette el népét oly sok veszedelem, válság és szenvedés árán.  

Vajon hogyan értelmeznénk ezeket a szörnyű fenyegetéseket, ha kétezer évvel ezelőtt élnénk, mikor már a második Szentély is elpusztult? Hogyan értelmeznénk ötszáz éve, amikor nem pusztán a Szentföldről száműzött bolyongók volnánk, hanem a keresztény királyságok halállal fenyegetett üldözöttei? Bizonyára nem elégednénk meg az egyszerű olvasattal, hiszen ha beérnénk a szó szerinti magyarázattal, akkor másnap már nem volna semmi értelme felkelni az ágyból. Minek is? Hiszen bűneink miatt, lám, elveszejtett minket az Örökkévaló, elűzött minket az ígéret földjéről, kiszolgáltatott az ellenségeinknek, a történetnek, itt van vége. Miért is folytatnánk? Hogy soha ne szűnjön meg a szenvedés? 

Az egyszerű olvasat helyett mélyre kell ásni ahhoz, hogy magasabbra jussunk… És meg kell értenünk: ahhoz, hogy Mózes énekében a vigaszt, a reményt megtaláljuk, ténylegesen magunkra kell vennünk mindazt, ami a szájából elhangzik. Tudatosítani kell magunkban, hogy nem általában véve Izrael népéről van szó, hanem rólunk. Mózes személyesen hozzánk, nekünk énekel: mi magunk vagyunk azok, akiket ez az ének megszólít, akiknek a kilátásba helyezett retorzióval szembe kell nézniük. S így mire ösztönöz vajon a szöveg? Nem pusztán kívülről kikényszerített engedelmességre, nem csupán arra, hogy vigyázzállásban hallgassuk végig az intést, és gondolkodás nélkül cselekedjük meg azt, amit az Örökkévaló elvár tőlünk.

A szöveg sokkal inkább arra szólít fel minket, hogy igyekezzünk belülről vállalt hűséggel megtartani az Örökkévaló szavát. Hiszen a lelki megtisztulás nem végezhető el parancsra. Rettegve, félelemmel telve, a jövőtől reszketve teljes lehetetlenség megtérni és visszatérni a jó, az igaz útra. Miképpen a bűnök esetében nem mentség a „parancsra tettem”, úgy a jócselekedeteket sem lehet egyszerűen külső parancsra végrehajtani. Ha a jócselekedetet parancsolni kell, akkor abból nem jóság születik, hanem belső ellenállás, mert a kényszerrel végrehajtott  engedelmességet mindig ellenérzés kíséri, akármilyen tökéletesen hajtjuk végre a parancsot.

A Tóra ebben a hetiszakaszban arra kér minket, hogy tegyük le a fegyvert – és először nem is mások, hanem saját magunk előtt. Mert ha saját magunkkal megkötjük a békeszerződést, csak akkor lehetünk képesek a közösségünkkel békét kötni, majd – még magasabb szintre lépve – végül az Örökkévalóval kötött szövetségnek megfelelni.

Hiszen a Tóra egyik legfontosabb felhívása végtére is az Örökkévalóval kötött szövetség megtartása bármi áron. A többi – ahogyan Hillél mester mondaná – csak kommentár. 

Jó szombatot és minél édesebb újévet kívánunk!

---