Tamuz 17-e 1926-ban, avagy száz éve hogyan képzelték a zsidók harcát Róma ellen?

Tacitus jelenti: „A zsidók türelme Gessius Florus procurátorrá való kinevezéséig tartott, alatta megkezdődött a zsidó háború”. 

A világtörténelemnek ez a leghősiesebb szabadságharca a keresztény időszámítás hatvanhatodik évétől hetvenedik évéig tartott és eszmei tartalma ez volt: „Mi érvényesüljön: az igazság hatalma, vagy a hatalom igazsága?” Magában a zsidóságban nem volt egységes az álláspont a rómaiakkal szemben való magatartás tekintetében. A mérsékelt farizeusok a harc kilátástalansága miatt azt ajánlották, hogy a Palesztinában élő zsidó nép teljesen tartózkodjon a rómaiak vallásától és népi sajátosságuktól, szellemileg izolálja magát tőle és ne engedje, hogy belső életébe behatoljanak ezek az idegen hatások. Velük szemben állottak a radikális farizeusok, a zeloták, akik a politikai szabadságban látták a zsidóság egyéni karakterének és fajfentartásának biztosítékait. 

A zsidó patrióták hősi elszántságával szembe kellett szegeznie Róma minden stratégiai hatalmát. Jeruzsálem körül nagy erődítéseket és sáncokat a rómaiak lázas sietséggel készítették el a nagy, a borzalmas leszámolásra. Josefus Flavius, aki maga is szemtanuja volt ennek a mészárlásnak, ezeket írja: „Egész nap és egész éjjel szünet nélkül csak támadások, megrohanások, a sáncokon való közelharcok. Mindkét részen irtózatos mészárlás”. Jeruzsálem védői bizonyára továbbra is kitartottak volna, ha az ellenség nem nyert volna döntő segítőtársat az éhségben.

A Talmud megindító jelenetekről számol be. A gazdagok még valahogyan el tudták látni a sáncokon harcoló ifjakat élelemmel, azonban a lakosság többsége az éhenhalás előtt állott. Ha eltávoztak a városból, hogy a falvakon valami élelmet keressenek, rendszerint az arrafelé cirkáló rómaiak keze közé estek és a legborzalmasabb kínhalált kellett elszenvedniük.

Titusz azt követelte, hogy ezeket a menekülőket keresztre feszítsék és állítsák olyan helyre, ahová a harcos zsidó seregek és Jeruzsálem népe szabad szemmel ellát. És a hisztorikus hozzáteszi: „A keresztrefeszítettek száma olyan nagy volt, hogy a dombon már nem volt hely a keresztfák számára és a közeli erdő már nem tudott elegendő fát nyújtani keresztekre. Titusz erre elrendelte, hogy az éhezők kezeit vágják la és a megcsonkított embereket szállítsák vissza a városba, hogy a borzasztó látvány elijessze a zsidókat a további harctól”.

A zsidó harcosokat azonban nem bátortalanította el a rómaiaknak ez a kegyetlensége, hanem fokozta harciasságukat. És sokáig tartott, amíg a nagyszerűen felszerelt római had az éhes várost bevehette. Ha az egyik falat sikerült bevenniük, mögötte más falak állották el hódító útjukat. Tamuz 5-én azután sikerült a templom bástyáit bevenniök. Az őrséget lemészárolták és a Gus-Chalavból származó Jochanan és nagyszerű csapata a Templom előudvarán sáncolták el magukat. Innen még egyszer eredményesen verték vissza az ellenséget, amelynek azonban hódító előnyomulását nem lehetett megakasztani. A mindennapi áldozatot Tamuz 17-én már be kellett szüntetni, mert az ellenség bármely percben behatolhatott volna a templom legbelsejébe.

Tamuz 17-én elaludt az örök tűz a Templom oltárán, tűz, amely szimbóluma volt a zsidó lelkesedésnek és örök lángolásnak. Ezen a napon eldőlt, hogy mi érvényesüljön: az igazság hatalma, vagy a hatalomigazság. Néhány hét és meg volt pecsételve a zsidóság sorsa.

A vallás böjtöt parancsol erre a napra: az év leghosszabb böjtjét. A böjt pedig jelenti a belső megtisztultságot, az élet salakosító dolgaitól való elvonatkoztatásért, jelenti az önmegtartóztatást, a léleknek fölfelé ívelését. Az áldozati tűz elaludt és helyébe a zsidó lélek áldozati tüzének kell jönnie. 

A mai napnak ez a jelentősége.

Kiemelt kép: David Roberts (1796-1864) skót festőművész alkotása

---