Szeretettel köszöntjük a 100. életévét betöltött holokauszt-túlélőt, Weisz Rózsa Veronikát!

Amikor Weisz Rózsa Veronika megszületett Devecserben, a városban mintegy 250 hittestvérünk élt, azaz a valamivel több, mint 4200 lakos 10 százaléka volt zsidó. Egy két évvel ezelőtti devecseri megemlékezésen Totha Péter Joel rabbi elmondta: rendkívül aktív hitélet, kultúra volt jellemző a devecseri és a járásban élő zsidóságra. Négy felekezeti alkalmazott és egy samesz segítette a rabbit, a közösséget, saját iskolájuk is volt, felekezeti tanerővel. Nőegylet is működött nemes célokért, a Chevra Kadisa 1770-től létezett.

A holokauszt rettenete derékba törte a zsidó életet ebben a városban is: a devecseri járás településeiből mintegy ötszáz embert gyűjtöttek be a pápai gettóba a csecsemőktől az aggastyánokig. Ma pedig Weisz Rózsa Veronika az utolsó, devecseri származású túlélő. Az alábbiakban az ő visszaemlékezéseiből idézünk:

SZÁZ ÉV DIÓHÉJBAN

Devecserben születtem 1926. május 16-án. Édesanyám Berán Ilona volt, akinek első szerelmét a Szamuely-fiúk akasztották fel 1919-ben a templom előtt, a Petőfi téren. Ezt követően ment hozzá később édesapámhoz, Weisz Józsefhez, aki sebesüléssel és kitüntetéssel szerelt le az I. világháború után a katonaságtól. A Berán-család textilüzletére a Bem utca 2. alatti családi házunkból ráláttunk.

Édesapám a Weisz Mór és fia lakatosműhelyében, majd a Kossuth Lajos utcai vasáruboltban kezdte pályafutását. A vasàrubolt forgalmas helyen volt, a csendőrség és a péksèh között, a patikával szemben. Apám szorgos ember volt, a vasáru raktár melletti telken műkőlapokat készített, a Somló-hegyen kisebb szőlője is volt. Mindezektől a zsidótörvények megjelenése után meg kellett válnia. Öcsémmel, Bélussal együtt szerető családban nőttünk fel. Iskolába még Devecserben jártam, de a középiskolát már Budapesten végeztem.

Sajnos a háború borzalmai elszakítottak családomtól.

Apuka hívására nem tudtam Budapestről hazamenni, amikor őket gettóba hurcolták, majd vagonban haláltáborba szállították. Az érettségin éppen túl voltam, de a zongoravizsgám még hátra volt. Így maradtam életben. A nagynénémnél laktam, Lágymányoson.

A háború alatt ismerősöknél húzódtam meg, hadiüzemben is dolgoztam, sőt be kellett vonulnom munkaszolgálatra. Pest környékére vittek tankcsapdákat ásni. Végül magamat fiatalabbnak mondva egy gyermekotthonba kerültem, ott értem meg a felszabadulást.

A gyermekotthon gazdasági vezetője Kalmár Andor volt, aki az előző években a katonaságnál munkaszolgálatosként kenyszerült kiskunfélegyházi családjától távol szolgálni és az átlag magyar vidéki zsidó férfiakhoz hasonlóan így veszítette el feleségét és gyermekeit, akiket gettóba, majd haláltàborba hurcoltak.

A felszabadulást követően hiába vártuk vissza szeretteinket. Bandival 1946-ban összeházasodtunk és Kiskunfélegyházára majd fiúgyermekeinkkel együtt Budapestre költöztünk, idöközben elhúnyt nagynéném lakásába. Férjem 1952-ben meghalt, a fiaimat egy félegyházi lány, Hegedűs Piroska segítségével egyedüli keresőként neveltem fel. Nappal a Papíripari Kutatóintézet könyvtárosaként dolgoztam, esténként és a hétvégeken műszaki fordításokat vállaltam. Orosz, angol, német és francia nyelvű papíripari szaklapokból készítettem magyar nyelvű kivonatokat vagy cikkfordításokat.

Gyuri fiam Leningrádban végzett, műszaki egyetemet, bátyja, Péter korán nősült és esti illetve levelező szakon végzett papíripari üzemmérnökként és kereskedelmi üzemgazdászként.

1971-ben újra férjhez mentem. Rózsahegyi Tibort még gyermekkoromban, Devecserben ismertem meg. Férjem gyerekei Kanadában éltek, és Zsuzsa lányunk hívására mi is kitelepedtünk, hogy ottani kisunokánk felnevelésében segítségére legyünk. E negyedszázados kitérő utàn tértünk újra haza. Férjem halála után a pandémia kezdetéig egyedül éltem, ekkor azonban Péter fiam és Erzsi menyem magukhoz vettek és immár hat éve együtt élünk. Devecserbe minden évben elhoznak a gyerekek.

Éltesse az Örökkévaló az emberi élet végső határáig boldogságban, egészségben és szeretetben!

---